„Csak néztem, ahogy fekszik az ágyon. Csendben várta mi a reakcióm. Az agyam kattogott, csak úgy vízhangzottak a kérdések, és nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Minden olyan gyorsan zajlott. Egy telefonhívás, majd keresztkérdések tőlem, nem meggondolt válaszok tőle, és már ott is volt a végeredmény.
Szerető! Csengett az agyamban. Milyen szó ez? Nem jó kifejezés. Inkább párkapcsolati gyilkos! Ez a jó! Gyilkos! Ez már helytálló megnevezés. De miért, mikor, hol, hogyan? Elmosolyodtam. Egy hangos szó sem hagyta el a szám. Nem veszekedtem, nem ugrottam neki. Ezt nem hiszem el! Jó lenne kiabálni, sikítani, de nem ment! Csak ez a szerencsétlen, szánalomra méltó mosoly ült ki az arcomra. Mintha nevetnék ezen az álombéli, nem valós történésen.
Hatodik éve voltunk együtt. Maga volt a tökéletes, mindennél felsőbbrendű kapcsolat. Sosem hittem volna, hogy ennek egyszer vége lesz. Tűzbe tettem volna a kezemet érte. Vagy talán a karomat? Azt hiszem mindenemet, az életemet. Ilyen bizalom, mint ami kettőnk között volt, talán csak az érti, aki maga is ilyen csodálatos kapcsolatban él. Meztelen igazság volt közöttünk, semmi titkolózás, semmi hazugság, csak a színtiszta makulátlan szeretet és bizalom. Szinte gely! De ilyen volt. Nekem ez volt a mindenem, az életem! [Folytatás...]












Legutóbbi hozzászólások