Drágám!

14 éve búcsúztatom a nyarat Veled a Vörösmarty téren. Most, hogy nem vagy itthon sem akartam megszakítani  ezt a hagyományt, ezért aztán fogtam az öcsédet és végig csináltuk ketten ezt a kis túrát.
A „ kisföldalattinál” leraktuk a kocsit és bemetróztunk a térig. Aztán a „drágafagyi” és az oroszlánok megmászása, ahogy Veled is, majd megcéloztuk a Korzót.
Az, az igazság, hogy félve folytattam az utat. Öcséd is lassan bandukolt, hol ide, hol oda rángatott. Nem is siettettem, nyújtottam az időt, gondoltam annál tovább élhet bennem a tudatlanság biztonsága, és a remény, hogy meglátom. [Folytatás...]

Boldog gyerekkorom volt. Nem szenvedtem semmiben hiányt, leginkább szeretetben és odafigyelésben nem. A szüleim okosan és következetesen neveltek, és csak kevés dolog volt, amit már gyerekként úgy láttam, máshogy fogom csinálni. Egy valami azonban súlyos teherként nehezedett a vállamra és ez alól a teher alól csak nagyon, nagyon sokára sikerült felszabadítanom magam. Szüleim első gyermekeként jöttem a világra. „Mindegymilyennemű” gyermeket vártak, de a lelke mélyén sem apa, sem anya nem tudott megbarátkozni azzal, hogy lánynak születtem. Mindkettőjüket más-más szempontból nyomasztotta a tény, de abban azonos platformon álltak, hogy a nőt nem szabd előcsalogatni ebből a gyerekből. [Folytatás...]

Az, hogy az ember megérdemli a sorsát, többnyire negatív felhanggal társul. „Na, ez is aztán megérdemli ám a sorsát.” Hallom és látom. De hogy ez mennyire igaz, ezt át is tudom élni, én magam, a saját élethelyzeteimben, és koronatanúja vagyok saját hülyeségemnek, saját összeférhetetlenségemnek.
A női sodor teljesen más természetű, mint a férfié. Többnyire ránk nehezedik a meleg, barátságos családi fészek megteremtésének terhe, a tiszta, vasalt ruha a szekrényben, a friss reggeli kifli, párolgó kakaó, a vasárnapi ebéd és a jól nevelt boldog gyermek félre fésült hajjal, kezében a kész házi feladattal. A munkáról már nem is beszélek.
Óriási öntudattal végezzük mindezt, hisz tudatában vagyunk nagyszerűségünknek, de ki ne vágyna akár csak egy fél órára is arra, hogy  önfeledten belezuhanjon egy fotelbe és a felkínált időt arra használja fel, hogy kukán, meredt tekintettel bámuljon ki a fejéből és ne csináljon semmit. [Folytatás...]

Hát merem én ajánlani magamat?!
Hát persze hogy…
Soha életemben nem voltam boldogabb, mint most, negyvenes éveim derekán. Sokat gondolkodtam azon, miért kellett ennyi időt várnom, de valahogy megfogalmaztam magamnak.
Elfogadni magunkat, a legnehezebb a világon, mert sokszor olyan dolgokkal küzdünk magunkban, amit nem lehet megváltoztatni, csak tudomásul véve devianciánkat integrálni tudjuk abba az értékrendbe, amihez közelíteni szeretnénk. [Folytatás...]