2008.07.13. A hetedik napon…

A vasárnap mindig különleges. Életem első húsz évében nem jártam templomba, de ha egy kiránduláson, vagy egy ismerős esküvőjén beléptem egybe, összerezzentem. Mindig tudtam, hogy hív valaki egyre beljebb, invitál, hogy maradjak. Aztán, amikor igent tudtam mondani a meghívásra, volt, hogy minden nap a templomba mentem munka után, vagy munka előtt surrantam be, mint egy titkolt szeretőhöz. Sohasem értettem, hogy miért pont én érzem ezt a borzongató vonzalmat és a többiek miért nem, de akit tudtam, hoztam magammal. Sokakat csak a lelkemben vonszolok oda az Oltáriszentség elé. Külön kegy volt, hogy az atya megengedte, hogy a kántornak, azaz legtöbbször Katinak, felvigyem az Oltáriszentséget a karzatra, mivel orgonálás közben nem tud lejönni áldozni. Összeillesztett kezeimbe tette az ostyát én meg próbáltam úgy felvinni, hogy közben le sem vettem a szemem róla. Legtöbbször azt éreztem, hogy nem én viszem a szentséget, hanem Ő engem. Valósággal húzott maga után. Mi egy ember, hogy Krisztust hordozhassa? A karzaton megálltam az orgona mellett, megvártam, amíg Kata befejezte az orgonálást és átadtam neki: “Krisztus teste”.
Mostanában a gyerekeket viszem magammal áldozni. Volt, hogy egyik kezemben ült Vera, a másikban Gergő, manapság Vera szépen megy előttem. Fiatal még, hogy áldozzon, de a pap mindig megáldja, ahogy Gergőt is.
Sokszor a lelkiismeretemmel küszködve járulok az oltár elé: “Nem vagyok méltó, de hadd hozzam ide ezeket a gyerekeket!” Ma is úgy mentem oda: “Telve vagyok mindenféle rosszal, ha akarod, egy suhintással elveheted az életem, de ha akarsz, meggyógyíthatsz!”. Keresztet vetettem, a pap a nyelvemre rakta az Oltáriszentséget, én meg úgy éreztem, valaki szíven csapott egy kalapáccsal és sorra pattognak le rólam a nehéz súlyok, amiket a hét során magamra aggattam. [Folytatás...]

2008.07.12. Barátok közt, de nem a sorozat

Reggel megint beugrott hozzánk édesapám. Már meg sem kérdeztem, hogy mit hozott. Ha az így megy tovább, kórosan el fogok hízni egész családommal egyetemben. Lehet, hogy a zsírfelesleg-halmozásnál is károsabb folyománya ezeknek a reggeli látogatásoknak, hogy hihetetlenül elkényelmesedünk. Már csak a gyerekekben és Kata főnökében bízhatok, hogy kondícióban tartanak minket.
Kata remekbeszabott gyurmazsiráfot készített Verának, el is tettük, hogy kiszáradjon, amint azt a gyurmafát is, amit Vera készített a zsiráfnak. Én mindeközben versenyeztem Gergővel. A feladat az volt, hogy kivegyek hat tojást és némi sonkát a hűtőből, mielőtt Gergő odaér. Nem sikerült. Gergőnek van egy olyan speciális képessége, hogy a világ bármely pontjáról egy másodperc alatt ott terem, ha valaki kinyitja a hűtőajtót, illetve a wc vagy a fürdőszoba ajtaját. Most is úgy csapott le, mint egy éhes megalodon az ősvilág tengerében. Egy tubus ketchupöt zsákmányolt, ezt kinyitotta, és kedélyesen kiiszogatta a tartalmát. Mivel a rántottára mi is szerettünk volna ketchupöt tenni, elvettem tőle, de ez sem hozta zavarba, megszerezte a hűtőből a másik tubust. Ezt viszont nem sikerült kinyitnia, hát még ahhoz is volt képe, hogy idenyújtsa nekem, hogy nyissam ki. Mivel gyermekkorom rajzfilmhősének, a Kisvakondnak teljes szókészletét felhasználta kéréséhez (“tada, tada nem uda”), engedtem neki.
A sonkás rántotta igazán finomra sikerült Gergő be is kebelezett belőle vagy háromtojásnyit. Vera inkább másra használta a száját, ezért javasoltam, hogy játszunk evés közben csendjátékot. A nyertes, azaz Kata, kapott barackot (igazit). Vera szólalt meg elsőnek, aztán Gergő, aztán én szóltam valamiért rá a gyerekekre. Kata örült, hogy ilyen könnyedén legyőzött minket. Kerülgette a nevetés, amikor mesélte:
- Gondolkoztam, hogy szóljak-e Gergőnek, hogy vigyázzon, mert forró, de a barack fontosabb. [Folytatás...]

2008.07.11. Együtt

Ismét rémálmom volt az iskoláról. Azaz, nem is biztos, hogy álom volt ez. Annyira valóságosnak tűnt, hogy meglehet, egy régi emlékképet játszott le újra az agyam. Épp egy csapat nagykamasznak tartottam órát a szó minden negatív értelmében válogatott fajtából (neveket is tudnék mondani, de lehet, hogy valamelyik egyszer a főnököm lesz, vagy felettesem), de rettentő pocsék órát tartottam. Gyakorlatilag nem is hagytak szóhoz jutni. Aztán egyszerre csak elcsendesedett az osztály, ugyanis valaki felvetett egy témát, ami végre mindenkit érdekelt. Történetesen, hogy én mi a csudáért lettem tanár. Aztán kiabálták be az okosnak vélt megjegyzéseiket. A nyikorgó padlózatú katedrán, a tanári asztal fedezék mögé bújva épp azon gondolkoztam, hogyan kezeljem a helyzetet. Sikoltozva elrohanni nem tűnt a legjobb megoldásnak. Ekkor azonban csengettek.
Valójában a telefonom csörgött. Az iskolából hívtak, hogy valami félre-papírozás miatt vissza kell fizetnem a legutolsó fizetésemből némi összeget (nem is túl keveset) és mindenképp menjek be a gazdasági egységhez a jövő héten. Mi az, hogy mindenképp? Nekem ráér. Persze úgyis be fogok menni. Furcsa véletlen, hogy épp a suliról álmodtam? Talán, de az is lehet, hogy minden éjjel arról álmodok, csak máskor elfelejtem reggelre. Nem tudom. [Folytatás...]

2008.07.10. Tyúkanyó vagy gondatlan?

Avagy a szamár vigye a málhát vagy mi cipeljük? Üljön fel a gyerek a szamárra vagy jöjjön mellette? Üljünk fel mi a szamárra és cipelje a gyerek a málhát? Hogy is volt ez pontosan? A mese lényege, hogy akárhogy is csináljuk, mindig lesz valaki, akinek nem tetszik. Jó lenne mindenkinek megfelelni és valóságosan szenvedek tőle, hogy ez lehetetlen. Réges-rég, még általános iskolában, felsőben, grafitceruzával egy kemény kartonpapír hátára írtam egy rövid kis írást egy fiúról, akinek több arca van, és mindenki felé azt fordítja, amelyik annak szimpatikus. Az ötlet nem eredeti, illetve nekem akkor ez eredeti ötletem volt, de sokan mások kitalálták már. Talán néhány szerencsétlen vagy szerencsés ember tudathasadását is ez a kényszer okozza. Olyan jó lenne belelátni mások fejébe, tudni, hogyan működnek. Gondolhatja bárki a világon azt, amit én, láthatja bárki azt, amit én? Ha eléd teszek egy almát, te miért ilyennek fested le, én meg miért olyannak? Isten tudja, remélem Ő tudja. Az egyetlen válaszom sok-sok bizonytalanságomra az, hogy nála van válasz mindenre. Máskülönben meg épp azért kezdtem gyerekként történeteket kitalálni és azért lettem középiskolásként szerepjátékos, mert rengeteg személy bőrébe bele szerettem volna bújni. Lehetek képzeletben lovag vagy barbár, kobzos vagy pap, kitagadott korcs és a rend magasztalt bajnoka, vagy akár cyberware-ekkel teletűzdelt mutáns szörnyeteg egy távoli univerzumban. De egy ezek közül kevés. Egy emberélet kevés arra, hogy megismerjünk mindent. De akkor miért strapáljuk magunkat? Miért van benne mindannyiunkban a megismerés vágya? Nem lett volna jobb Leena Krohn pelikánjának, ha pelikán marad, ugyanolyan pelikán, mint a többi? Nem, ő emberruhát húzott és ember lett belőle és rájött, hogy meg fog halni, valamint arra is, hogy ezzel egyetlen pelikán sem törődik, ők úgy élnek, mintha örökéletűek lennének. Ez a pelikán végül levette az emberruhát. [Folytatás...]

2008.07.09. Vendég a háznál öröm a háznál?

Nem volt persze ez nagy vendégeskedés, sőt, ha ragaszkodunk az igazsághoz, nem is volt vendégeskedés. Csak dédimamához ugrottunk fel, akit ettől kis híján kivert a hideg veríték. Ma ilyen napja volt, ő is változékony, mint a legtöbb ember, akit ismerek.
Amúgy az egész látogatás egy hirtelen ötletből jött. Tegnap ki sem mozdultunk itthonról, gondoltam, most, hogy egyikünknek sincs láza, kimerészkedünk. De kezdem az elején:
Reggel felébredtem és iszonyatos módon fájt a torkom, amikor felkeltem az ágyból, az is kiderült, hogy szédülök is és az a szédülés egész délelőtt tartott, holott kockáztattam egy kicsit és bekaptam egy szemet abból a pirulából, amit ilyenkor fel szokott írni a doki. Tudom, hogy ez helytelen dolog volt, de mindenképp szabadulni akartam a fájdalomtól meg a szédüléstől, és nem vállalkoztam arra, hogy a gyerekekkel elmegyek orvoshoz. Szerencsére a gyerekek gyorsabban gyógyultak, mint én. Verának már a torka sem fájt, és Gergő is nagyon elemében volt. Ebből reggel lett is egy kis atrocitás. Gergő asztalcsapkodósat játszott reggelizés közben. Ráadásul visítozott is hozzá, nekem meg a kába fejem nemcsak felerősítette a hangokat, hanem meg is kondult mindegyiknél, mint a Notre Dame harangja. Minden egyes csapkodásnál, minden vijjogásnál azt éreztem, hogy a törpe légiók egyszerre csapják csákányaikat koponyám belső falához valami újfajta ércet keresve. Közben Gergőnek a narancslevét is sikerült félig rám, félig az asztalra öntenie. Ezzel betelt a pohár. Olyan erővel csaptam az asztalra, hogy komolyan csodálkoztam rajta, hogy nem repedt ketté. Mint kiderült, az asztal erősebb volt, mint a kezem. A csapás valahogy elpárologtatta minden dühömet, de mégis nagy meggondolatlanság és forrófejűség volt, mert szegény Verát halálra rémisztettem vele, sőt kicsit Gergőt is. Elnézést kértem tőlük és bevallottam, hogy ez csúnya dolog volt tőlem. Vera rögtön feloldódott. Valahogy megint beütöttem a kezem valahová, erre odajött hozzám, hogy megvizsgálja: [Folytatás...]

2008. 07. 08. Elalvás és felkelés

Az ember könnyedén vágyakozik arra, hogy bár csak ő lenne beteg, ne a csemetéje, de akkor van igazán baj, ha ő is beteg lesz meg a gyerek is. Ki ápol kit ebben a helyzetben?
Igen, nálunk is beütött a krach. Reggel Kata azzal ébresztett, hogy Veronkának fáj a torka és Gergőnek is hőemelkedése van. Hogy lehet egyáltalán nyáron megbetegedni?
Természetesen így kihagytuk a mára aktuális zenefoglalkozást, úgyis azt mondtuk múlt héten, hogy ma nem leszünk.
Katinak viszont be kellett mennie a munkahelyére. Bele sem kóstolt a reggelijébe, pedig ma ő készítette. De a főnök szava szent, vagy ha nem is az, célszerű megfogadni. Ha a reggeliző asztalnál csörög rá az emberre, akkor kell menni. Egyébként rendes volt a front office munkatárs, mert ahogy Kata végzett a sürgősebb munkákkal, azonnal hazaengedte. Szükség is volt rá nagyon, mert ma ő vitte vállán a családot. Mindig tartottam attól, hogy nehéz dolgom lesz, ha a gyerkőcök megbetegednek, de azt gondoltam, őszig kapok haladékot, hogy felkészüljek erre is, ha lehet egyáltalán.
Vera hangulatán nem látszott, hogy még benne bujkál a nyavalya. Még ördögöt is fogott és bezárta a játék konyhaszekrénykéjébe. Könyörögtem neki, hogy nehogy elengedje, már igazán csak az ördög hiányzik ide. De Vera kinyitotta, hogy megmutassa, nem kell félni, ez csak egy játék ördög. Huh, így már jobb. [Folytatás...]

2008. 07. 07. Szabad hétfő

Mit kezdjen az ember lánya a szabadnapjával, ha az eredeti tervei befuccsoltak. Feleségem felhívta a főnökét és érdeklődött, hogy menjen-e be mégis dolgozni. Abban maradtak, hogy ha nagyon szükséges valamiért, akkor behívja. Végül a főnök úr csak kétszer hívta telefonon a nap folyamán. Cukkoltam is Katát, hogy lehet, hogy most rájön, egyedül is boldogul, és fuccs az állásnak.
Éltük tehát egy átlagos család átlagos hétvégi napját hétfőn. Kata főzött tejszínes-gombás csirkét ebédre, amihez én szereztem be az alapanyagokat. A gyerekek meg mindent megtettek azért, hogy kihozzanak a sodromból, de ez csak estére sikerült nekik úgy istenigazából. Ráadásul mindezt úgy tették, hogy nem tettek semmi igazán dühítőt, csak Vera állandóan idétlenkedett, meg kiráncigálta Gergő alól a lábat, Gergő meg foltot harapott Vera hátára és nyűglődött. Máskor eléggé nyugodt légkör uralkodik nálunk és a zajszint is teljesen elfogadható, de ma…
Pedig jól indult a nap. Vera reggel megmérte a lázát, és megkönnyebbülve közölte velünk, hogy 4 méter, tehát meggyógyult. Valóban nem volt láza és később sem ment fel egész nap, Istennek hála. [Folytatás...]

2008.07.05-06. Papok városa

Alig telt el egy hét és ismét utaztunk valahová, sőt, már annyi úticélunk gyűlt össze erre a nyárra, hogy akár ki sem kell pakolni a bőröndjeinket. Mit bőröndöket? 50 Ft-os bevásárló szatyrainkat, ezek sokkal jobbak a bőröndöknél. A bőröndöt csak a repülőgép poggyászterébe lehet jól bepasszintani, a ruhákkal tömött bevásárlószatyor elfér a gyerekek lábánál egy családi autóban és még olcsóbb is. Arról nem is beszélve, hogy ha elveszítjük, legalább csak a tartalmát kell sajnálnunk, magát a szatyrot könnyen pótolhatjuk.
Azért az nem emberi, hogy mekkora volt a felfordulás indulás előtt. Az előző nap még kimostam minden ruhát, amit a szennyestartóban, meg itt-ott a lakásban találtam és úgy megpakoltam velük a két ruhaszárítót, hogy gondolkodtam rajta, mi módon örökítsem meg alkotásomat. Sima fénykép erre nem volt elegendő, hiszen a MODEM-ben képzőművészeti kiállításokon biztosan előkelő helyre állították volna, csak egy sokat sejtető címet kellett volna adnom “szobromnak”, mondjuk azt, hogy „Apaesszencia”. [Folytatás...]

2008.07.04. Kutyagumi

Mármint kutya dolog gumit vásárolni az autónkra és kutya dolog kutyába sem venni a másik embert. Ma mindkettőben volt részünk.

Merthogy azt, hogy a csotrogányra négy gumi, meg négy felni majdnem annyiba kerül, mint amennyiért egy barátunk nemrégiben autót vásárolt, ezt még megértem, de a kislányommal nagyon összevesztem egy reggeli kutyás beszólása vagy elszólása miatt. Bejött a konyhába, hogy reggelizzen velünk, és a játék kutya pórázát az egyik szék lábához kötötte. (Valahogy rájött, hogyan lehet egy madzagot odakötni valahová. Persze a csomói egy rántást sem bírnak ki, de azért ügyes).

Mivel a kutya ezáltal szerelhetővé vált (hozzá lehet szerelni a székhez), Gergő érdeklődését is nyomban felkeltette. Vera viszont nem hagyta, hogy piszkálja. Minduntalan arrább lökte tőle Gergőt, erre rászóltam, hogy vigyázzon, nehogy fellökje, és akkor szaladt ki a számon véletlenjében az egyik olyan kérdés, amit nevelőnek hasonló szituációban soha nem szabad megkérdeznie: [Folytatás...]

2008.07.03. Ajándékok

A legelső nyomtatásban megjelent novellám címe az volt, hogy Ajándékok. Még középiskolás voltam és álnéven írtam. Később kiderült, hogy rajtam kívül senki nem értette, hogy miről szól, aki pedig úgy gondolta, hogy érti, az utálta. Aztán megjelent egy pici lapban egy novellafüzérem eleje, de azóta sem fejeztem be, később egy sci-fi szösszenetem is napvilágot látott, de erről csak évekkel később értesültem, amikor egy internetes keresőbe poénból beírtam a nevem. Ezek az írásaim csapnivalók voltak, mégis mindig ezek jutnak eszembe, ha meghallom azt a szót, hogy ajándékok. Arról, hogy a mai napnak mégis ezt a címet adtam, szüleim tehetnek. Az ő ajándékozási mániájuk miatt lassan raktárhelyiséggé változik a lakásunk. Ha a számítógéphez szeretnék menni, legjobb, ha S alakba görbítem a derekam, így pont elkerülöm a lelkiismeret-furdalás generátorunkat, amit valamikor futópadnak vettünk és elcsusszanok a ruhaszárító nedves ruháktól terhelt nyitott szárnyai mellett. Ha szerencsém van, mindeközben nem akad bele a lábam a netkábelbe, nem lépek építő kockára vagy felfújt lufira, esetleg az egyik gyerekre, és nem botlok meg Vera biciklijében. Édesanyám gyakorló pedagógusként beláthatná, hogy az állandó ajándékozás nem tesz jót a gyerekeknek, de ő most nagyszülő és a nagyszülők szent kötelessége az unokák elkényeztetése. Azért egy kicsit minket is kényeztetnek a feleségemmel, de az nem baj, nekünk már úgysem árt. [Folytatás...]

i need help on homework narrative essay anthology narrative essay for college application term paper assistance school report writing