2008.07.13. A hetedik napon…

A vasárnap mindig különleges. Életem első húsz évében nem jártam templomba, de ha egy kiránduláson, vagy egy ismerős esküvőjén beléptem egybe, összerezzentem. Mindig tudtam, hogy hív valaki egyre beljebb, invitál, hogy maradjak. Aztán, amikor igent tudtam mondani a meghívásra, volt, hogy minden nap a templomba mentem munka után, vagy munka előtt surrantam be, mint egy titkolt szeretőhöz. Sohasem értettem, hogy miért pont én érzem ezt a borzongató vonzalmat és a többiek miért nem, de akit tudtam, hoztam magammal. Sokakat csak a lelkemben vonszolok oda az Oltáriszentség elé. Külön kegy volt, hogy az atya megengedte, hogy a kántornak, azaz legtöbbször Katinak, felvigyem az Oltáriszentséget a karzatra, mivel orgonálás közben nem tud lejönni áldozni. Összeillesztett kezeimbe tette az ostyát én meg próbáltam úgy felvinni, hogy közben le sem vettem a szemem róla. Legtöbbször azt éreztem, hogy nem én viszem a szentséget, hanem Ő engem. Valósággal húzott maga után. Mi egy ember, hogy Krisztust hordozhassa? A karzaton megálltam az orgona mellett, megvártam, amíg Kata befejezte az orgonálást és átadtam neki: “Krisztus teste”.
Mostanában a gyerekeket viszem magammal áldozni. Volt, hogy egyik kezemben ült Vera, a másikban Gergő, manapság Vera szépen megy előttem. Fiatal még, hogy áldozzon, de a pap mindig megáldja, ahogy Gergőt is.
Sokszor a lelkiismeretemmel küszködve járulok az oltár elé: “Nem vagyok méltó, de hadd hozzam ide ezeket a gyerekeket!” Ma is úgy mentem oda: “Telve vagyok mindenféle rosszal, ha akarod, egy suhintással elveheted az életem, de ha akarsz, meggyógyíthatsz!”. Keresztet vetettem, a pap a nyelvemre rakta az Oltáriszentséget, én meg úgy éreztem, valaki szíven csapott egy kalapáccsal és sorra pattognak le rólam a nehéz súlyok, amiket a hét során magamra aggattam.
A mise végén egy szerencsétlen asszony, aki valamikor régen elveszthette már eszét is, hitét is, de időnként visszatér, hogy keresse, odaszólt Verának:
- De jó neked, baba, hogy még nem tudsz semmit!
- De tudok! – vágott vissza Vera. Nem is sejtette, hogy a Szentlélek szól belőle…
A templomból hazafelé vettünk innivalót és a bolt előtt egy kedves nénitől leveszöldséget. A néni már várta, hogy jövünk, Verának adott kis képeket mesehősökről. Veronka szépen megköszönte neki, aztán beszélgetett a nénivel, az meg csak pakolta a zöldségeket a szatyrunkba méretlenül. Egy kicsivel többet szerettünk volna fizetni, mint amennyit kért, de nem fogadta el. Ilyen árusok is vannak. Bizony, ő nem meggazdagodni jár ide, de akkor sem ítélném el, ha ezért járna, így meg egyenesen áldom.
Egyébként. ha olyan árusokkal találkozunk, akikről tudjuk, hogy szükségük van egy kis bevételre, szívesen támogatjuk őket, leginkább azzal, hogy tőlük vesszük meg a portékát. Nem nagy kofákról van itt szó, hanem nyugdíjas nénikről, bácsikról, akik árulják azt, ami a házuk előtt a kiskertben megterem. Mivel ismernek minket, már előre szólnak, hogy “bizony ez a saláta egy szem mérget nem látott, nyugodtan ehetik a picik is.”
Az idő közben megint elszaladt, úgyhogy a gyerekeket már haza sem vittük, rögtön az autóba ültettük őket, mi meg felváltva ugrottunk fel a lakásba fényképezőgépért, apróságokért, átöltözni, meg ilyesmi. Közben az autó mind az 5 ajtaját kinyitottuk, hogy szellőzzön.
Megtankoltunk, és elkocsikáztunk Hajdúnánásra, ahol több generáción keresztül élt a családom. Nagymamám, nagynéném és nagybátyám még most is ugyanabban a házban laknak, ahol édesapám is nevelkedett. Út közben láttunk két tűzoltóautót és a tűzoltókat is, ahogy az égő szalmabálákat oltják. Vera örült nekik.
Nánáson előbb megebédeltünk egy étteremben, aztán megkerestük nánási mama házát és bekopogtunk. Mindhárman otthon voltak, nagynéném nyitott ajtót. Nem számítottak az érkezésünkre, de nagyon kedvesen fogadtak minket. Nagynéném elővette a hegedűjét is, és tanította Verát játszani rajta. Határozottan van érzéke a dologhoz a lánykának. Kisvártatva már nemcsak a vonót húzogatta, hanem meg is próbálta tartani a hegedűt úgy, ahogy nagynénémtől látta.
A hegedűpróba után a gyerkőcök az udvaron kerestek sáskát, szöcskét, csigát. Mind a keresésben, mind az elfogásban Vera jeleskedett inkább. Jól elfáradtak. Hazafelé úton aludtak is, ami azt eredményezte, hogy este megint nem tudtuk elaltatni őket. Mikor Kati végre felsóhajtott, hogy “úgy néz ki, most már elaludtak!”, Gergő felsírt.

Mi jár a fejedben?

do homework for money help homework online essay editor how to do my assignment best dissertation writing companies