2008.07.12. Barátok közt, de nem a sorozat

Reggel megint beugrott hozzánk édesapám. Már meg sem kérdeztem, hogy mit hozott. Ha az így megy tovább, kórosan el fogok hízni egész családommal egyetemben. Lehet, hogy a zsírfelesleg-halmozásnál is károsabb folyománya ezeknek a reggeli látogatásoknak, hogy hihetetlenül elkényelmesedünk. Már csak a gyerekekben és Kata főnökében bízhatok, hogy kondícióban tartanak minket.
Kata remekbeszabott gyurmazsiráfot készített Verának, el is tettük, hogy kiszáradjon, amint azt a gyurmafát is, amit Vera készített a zsiráfnak. Én mindeközben versenyeztem Gergővel. A feladat az volt, hogy kivegyek hat tojást és némi sonkát a hűtőből, mielőtt Gergő odaér. Nem sikerült. Gergőnek van egy olyan speciális képessége, hogy a világ bármely pontjáról egy másodperc alatt ott terem, ha valaki kinyitja a hűtőajtót, illetve a wc vagy a fürdőszoba ajtaját. Most is úgy csapott le, mint egy éhes megalodon az ősvilág tengerében. Egy tubus ketchupöt zsákmányolt, ezt kinyitotta, és kedélyesen kiiszogatta a tartalmát. Mivel a rántottára mi is szerettünk volna ketchupöt tenni, elvettem tőle, de ez sem hozta zavarba, megszerezte a hűtőből a másik tubust. Ezt viszont nem sikerült kinyitnia, hát még ahhoz is volt képe, hogy idenyújtsa nekem, hogy nyissam ki. Mivel gyermekkorom rajzfilmhősének, a Kisvakondnak teljes szókészletét felhasználta kéréséhez (“tada, tada nem uda”), engedtem neki.
A sonkás rántotta igazán finomra sikerült Gergő be is kebelezett belőle vagy háromtojásnyit. Vera inkább másra használta a száját, ezért javasoltam, hogy játszunk evés közben csendjátékot. A nyertes, azaz Kata, kapott barackot (igazit). Vera szólalt meg elsőnek, aztán Gergő, aztán én szóltam valamiért rá a gyerekekre. Kata örült, hogy ilyen könnyedén legyőzött minket. Kerülgette a nevetés, amikor mesélte:
- Gondolkoztam, hogy szóljak-e Gergőnek, hogy vigyázzon, mert forró, de a barack fontosabb.
Elég sokáig előgyelegtünk ennél a közös szombati reggelinél, de azért meglepett, amikor Kata az órára nézett és felpattant, hogy készüljünk, mert a budapesti barátainkkal megbeszélt találkozót lekéssük. Gyorsan összepakoltunk és kicsíptük magunkat. Én kigombolt ingben és fiúbandásra belőtt séróval álltam Kati elé:
- Mehetünk? Jó leszek így?
Inkább várt még egy percet, míg megjön az eszem. Aztán elindultunk a kocsihoz. Én vittem a gyerekeket és végül persze még mi vártunk egy picit Katira, mert valamit még megnézett, és visszament az ajándéknak szánt csokiért, amit tegnap megolvasztottunk az autóban és éjszaka újraszilárdítottuk a hűtőben. A paneltömb egyik ablakából hard rock bömbölt, Vera erre csápolt, amíg Kata megérkezett. Érdemes volt időt és pénzt ölni a zenei nevelésébe. Hogy ne legyen túl gyors az átmenet a komolyzene világába, a kocsiban Verával egymásnak felelgetve énekeltük, hogy “I feel good, I knew that I would, now So good, so good…” A szöveget meglehetősen foghíjasan tudtuk, ezért a kelleténél többször ismételtük az ismertebb részeket, főleg azt, hogy “Whoa-oa-oa!”
Végül megérkeztünk a régi csónakázó tóhoz, amit Vera most átkeresztelt “hajóstóra”. Megint Kata vezetett, én meg féltettem az életünket (bár még mindig kevésbé, mintha én vezettem volna) és amikor szembejött egy autó, eltorzult ábrázattal kérleltem:
- Ne menj neki! – Kata vérnyomása ettől vagy tíz ponttal megemelkedett és rám mordult:
- Nem megyek, ő jön.
Végül sikerült épségben leparkolnia. Az autóból láttuk, hogy barátaink, akik egyébként valami konferenciára érkeztek és csak néhány órájuk volt ránk, rossz irányba mennek, ezért rájuk telefonáltunk, hogy a hotelnél állunk. Persze legalább három hotel volt a környéken és ők egy másik felé indultak el. Végül nagyjából annál a fánál találkoztunk, amit a kocogók a kör végén mindig megpaskolnak. Én is végig csináltam már a nagy kört az erdőben, persze nem mostanában, de akkor sem voltam fényes kondiban. Amikor célba értem, megpaskoltam a fát, majd nekidőltem és majdnem elhánytam magam. A többiek gyorsan megnézték a pulzusomat és leültettek. Akkor mondták, hogy azért van a fára vésve, hogy 8848, mert a Csomolungma ennyi méter magas és ehhez a fához elérni legalább akkora teljesítmény nekünk, mint felmászni a Csomolungmára.
A barátaink mindketten orvosok, egy kedves fiatal házaspár. Találkoztunk már velük kedélyesebb és kevésbé kedélyes pillanatokban is. Náluk aludtunk, amikor a versfesztiválról üres kézzel jöttem haza és ők segítettek átvészelni egy nagyon nehéz időszakot, amikor mint orvostól kértem tőlük tanácsot. A doktornővel a feleségem még diáklányként ismerkedett meg. Azon kevés emberek közé tartoznak, akikről – a borúsabb találkozásaink ellenére is – csak jó benyomásaim voltak eddig. Most is örültem ittlétüknek és nem bántam, hogy a mára tervezett nánási utunkat egy nappal el kellett csúsztatnunk.
Mivel kevés időnk volt, olyan helyet kerestünk, ahol nyugodtan lehet beszélgetni és a gyerekek is tudnak játszani. Néhány lépésre volt a jubileumi játszótér, hát ide mentünk. Sajnos hamar elrepült velük az idő, ráadásul ennek a rövid időnek nagy részében is a gyerekek után futkostunk. Vera egyszer egész messze elbóklászott tőlünk. Utána szaladtam és kérdőre vontam, miért ment el:
- Csak megyek a barátom után. – válaszolta. Pillanatok alatt elcsavarta a fejét egy kisfiú. Jó lesz vigyáznom! Akkor már inkább az a brit srác, akit két évesen szedett fel.
Gergő lerombolta egy kisfiú homokvárát, majd hogy személyisége szelídebb oldalát is megmutassa, teájával megöntözött néhány kókadó gazt.
Elkísértük a dokikat a konferencia színhelyére és beültünk az autónkba. Vera beadagolta nekünk, mi mindent szeretne hazahozni:
- Hazavihetem ezt a két szép kőt, meg a tobozt? – Kérdezte.
- Igen.
- Ezt a kis bodobácsot meg majd otthon elengedem.
A bodobács még nem is sejtette mi minden vár rá az úton. Egy autó ugyanis valamiért túl gyorsan fékezett le előttünk és Kati a fékre lépett, hogy ne rohanjunk belé. Vera autós ülése pedig kiszabadult és előre bukott a vezetőülés hátának. Vera kisebb sokkot kapott, de gyorsan hátra nyúltam, és megtartottam, Kati pedig oldalra húzódott a kocsival, megálltunk, megnyugtattuk, megmutattuk neki, hogy rögzítettük az ülést. Szerencsére nem ütötte meg magát, csak megijedt. Amikor azt mondta, hogy most már indulhatunk, folytattuk az utat. Hazáig már nem történt semmi, csak én paráztam a szokásosnál többet. Kata szúrós szemmel nézett rám:
- Mondták már neked, hogy idegesítő vagy?
Erre csak Ben Elton bugyuta hősének, Lord Percy-nek a hasonló kérdésre felelt válaszát tudtam válaszolni: “De hányszooor.”
Délután Katinak kántori teendői voltak, egy esküvőn és egy misén kellett orgonálnia és énekelnie. Esküvőket nagyon ritkán tartanak a templomunkban (annál több temetésre hívják sajnos, Katámat, bár mi még jól állunk), így ez különleges alkalomnak számított. Később Kata mesélte, hogy ez a pár sem volt az a hű de katolikus, sem a fiatalok, sem a rokonságuk nem mondta az ismert imákat. Bár a káplánunk azt mondta, hogy rendszeresen jártak felkészítésre és látszott, hogy nagyon szeretik egymást. Ja, kérem, dicséretes, hogy a pozitívumokat nézzük, de a szeretetnél jóval több kell a szentségi házassághoz. Kell hozzá Szentlélek és kell hozzá elkötelezettség. A mi esküvőnkön három pap koncelebrált és négy kórus énekelt, de nem is ezek voltak a legszebbek benne (bár, amikor az összesített kórus rázendített Rachmaninov Bogorodice Devo-jára, az sem volt kutya), hanem az, hogy Katával egymásnak szolgáltattuk ki a házasság szentségét. Azóta egyek is vagyunk. Nem tudok rá másként gondolni, mint valakire, aki egy test és egy lélek velem. A FELEségem.
Igaz, ezt a rövid verset már az esküvőnk előtt megírtam neki:

Csendben nézlek

Úgy gondolok rád,
Mint magamra,
Tested sem külön.

Minden vonásod ismerem,
Lélegzetedtől az én mellem dagad.

Azt is tudom,
Most mire gondolsz,
Hogy kitalálod gondolatomat.

Lehet, nem kellett volna ide beszúrnom, de valamiért sokan kedvelik ezt az írást. Egy blogon megtaláltam egy női akt mellett. Jót derültem rajta. Mondjuk találtam már versem mellett húsvéti nyuszis képet is.
Míg Kata kántorkodott, Gergővel aludtunk egyet. Arra ébredtem, hogy Vera szipog. Bepisilt a konyhában, félt, hogy leszidom. Ha ilyen baleset történik, tényleg neheztelni szoktam rá, de most olyan ártatlanul állt ott. Megvigasztaltam, adtam rá száraz ruhát, és megkértem, hogy máskor jobban vigyázzon. Közben a jégnyalókája, amiért a konyhába indult, megolvadt. Szerencsére belerakta egy műanyag edénybe, így megehette kanállal. De az evés lehetőségére Gergő is felébredt. Neki krémtúrót adtam, majd átmentünk a templom játszóterére. Itt Verát elültettem a homokba. A lába nem is látszott ki, verafa lett. Majd néha meglocsolom, ha arra járok. Na jó, nem is, hiszen utána kiástam és galambbá változott. Kata közben végzett a templomban, odajött hozzánk és együtt mentünk haza. Vera viszont nem változott vissza emberré, hát Kata felajánlotta neki:
- Gyere galambom, lakhatsz nálunk.
Vera rátromfolt:
- Ez az én lakásom, ti lakhattok nálam.
Vacsorára többféle finom házias ételt is feltettünk az asztalra, de a gyerkőcök mindketten bébiételt kértek. Legyen nekik, hadd fogyjon!
Vacsora után Gergő többször odahozott hozzám egy játék oroszlánt. Gondoltam, adok-kapok játékot szeretne játszani, de nem. Az oroszlán egy gomb megnyomására zenél. Gergő értésemre adta, hogy zenéltessem, de nem fogtam fel, hogy mit akar, hát benyomta ő a gombot és a vacak gépzenére rázni kezdte a fenekét.
Édesanyám szerint a határozottságát apósomtól örökölte Gergő, ő is olyan, hogy nemigen téríthető el szándékától. Ezt ma este is mondta anya a telefonban:
- Nem is baj, hogy apósodra ütött, nem lesz olyan lelki beteg, mint te.
A pozitív megerősítés még felnőtt korban is mennyire jól tud esni a szülőktől…
A gyerekek lefektetése most is elhúzódott. Eddig az volt a gyakorlat, hogy Gergőt korábban fektettük, hogy ne zavarják egymást Verával elalvás előtt, de ma Gergő nem volt hajlandó elaludni, amíg Vera le nem feküdt. Mostanában szinte mindenben Verát utánozza. Amikor Vera a kezét rázza, vagy repked, Gergő pontosan lemásolja. Ma meg Vera egy manócskát táncoltatott, miközben adta neki a ritmust:
- Tetetete tette.
Gergő egy vakondfigurával utánozta:
- Tett tett tett.

Mi jár a fejedben?

writing a book report college andy warhol marilyn essay compare and contrast high school and college assignment services write my assignments