2008.07.11. Együtt

Ismét rémálmom volt az iskoláról. Azaz, nem is biztos, hogy álom volt ez. Annyira valóságosnak tűnt, hogy meglehet, egy régi emlékképet játszott le újra az agyam. Épp egy csapat nagykamasznak tartottam órát a szó minden negatív értelmében válogatott fajtából (neveket is tudnék mondani, de lehet, hogy valamelyik egyszer a főnököm lesz, vagy felettesem), de rettentő pocsék órát tartottam. Gyakorlatilag nem is hagytak szóhoz jutni. Aztán egyszerre csak elcsendesedett az osztály, ugyanis valaki felvetett egy témát, ami végre mindenkit érdekelt. Történetesen, hogy én mi a csudáért lettem tanár. Aztán kiabálták be az okosnak vélt megjegyzéseiket. A nyikorgó padlózatú katedrán, a tanári asztal fedezék mögé bújva épp azon gondolkoztam, hogyan kezeljem a helyzetet. Sikoltozva elrohanni nem tűnt a legjobb megoldásnak. Ekkor azonban csengettek.
Valójában a telefonom csörgött. Az iskolából hívtak, hogy valami félre-papírozás miatt vissza kell fizetnem a legutolsó fizetésemből némi összeget (nem is túl keveset) és mindenképp menjek be a gazdasági egységhez a jövő héten. Mi az, hogy mindenképp? Nekem ráér. Persze úgyis be fogok menni. Furcsa véletlen, hogy épp a suliról álmodtam? Talán, de az is lehet, hogy minden éjjel arról álmodok, csak máskor elfelejtem reggelre. Nem tudom.
Ránéztem a telefon órájára. Nyolc óra múlt. Kata már egy fél órája elmehetett itthonról. A gyerekek még aludtak. Én is visszafeküdtem, de mire kényelmesen elnyúltam, Vera kiáltozni kezdett az ágyából: “Anya, anya”. Benyitottam hozzá. Mondtam, hogy anya dolgozik és adtam neki teát, meg amit kért. Gergőt is kivettem rácsos ágyból. Az egyik első ma reggeli csínytevése az volt, hogy a papucsomban egyensúlyozva megpróbált belenyúlni a konnektorba. Most végre hallgatott a felszólításomra, hogy ne csinálja. Talán az segített, hogy feltartott mutató ujjal mondtam.
A pénteki böjtöket mindig próbáljuk tartani, csak valahogy mindig becsúszik valami. Szégyellem, de így van. Ma reggel is igyekeztem, olyannyira, hogy felbontottam egy halkonzervet magamnak és a gyerekeknek és Teki is fagyasztott halat kapott. Verának nagyon tetszett, hogy olyan halacskákat kap, aminek van feje, szeme meg farka is. Meg is evett egy halat, aztán elkérte az összes halacska fejét. Azokat is mind megette. Ritkán eszik ilyen jó étvággyal. Gergő viszont undorodva köpte ki a halat. Végül a paradicsomos zaftját tettem egy kis levesbetétre és azt megette, meg egy darab brióst.
Reggeli után Vera nagyon erősködött, hogy pucoljuk ki Teki aquaterráriumát. Tényleg itt volt már az ideje, hát megtettük. Vera is segített. Amíg én a vizet cseréltem, addig ő sétáltatta Tekit a lakásban. Teki ma nagyon elemében volt, még csalogató dalocskát sem kellett neki énekelni. Pedig Vera költött egy szépet, csak enyhén plágiumgyanús. Emlékeztet a szövege és a dallama egy csigahívogató dalra.
Gergő annyira szerette volna megszorongatni a teknőskét, hogy be kellett raknom a rácsos ágyba, nehogy hozzáférjen. Persze a teknőst is elzárhattam volna, de épp Vera foglalkozott vele és nem volt szó többről, mint pár perc.
Gergő lelkét ez a pár perc is annyira megviselte, hogy lábfetisiszta lett és hosszan vizsgálgatta Vera egyik zokniját, majd a szájába vette és úgy járkált vele a szobában.
Amikor a teknőst a helyére tettük, Vera bebújt az ágy alá.
- Mit keresel te ott? – érdeklődtem.
- Olyan tojást, piros tojást. – szólt ki Vera az ágy alól.
Kicsit továbbszőve a gondolatmenetet, egész jó játék sült ki ebből. Azt játszottuk, hogy húsvét van. Húsvéti locsolóverset mondtam Verának, meglocsoltam, aztán kaptam piros tojást, meg puszit.
Gergő közben az ágyra tette a fejét és bekapta az ujját, jelezve, hogy álmos. Lefektettem. Vera ennek módfelett megörült, mert elővehettük a gyurmát anélkül, hogy Gergő belepancsolna. Előkerestette velem korábban készült gyurma-lovát is, és készíttetett barátot neki. Az egyik lovat zacskólábas lónak nevezte. Tényleg olyan lábai voltak, mint egy tömött zacskó hasa. A lovak kaptak istállót is és az istállóba abrakot. Közben eléggé elgémberedtem, ezért kicsit megropogtattam magam és kértem Verát, hogy nyomjunk egy szkandert.
Jó. – vágta rá, és villámgyorsan ágyékon fejelt. Jeleztem neki, hogy én nem így ismerem a játékszabályokat. Végre nekikezdtünk szabályosabb módon. Verának engedményeket adtam, például mindkét kezét használhatta, de engem is meglepett, mekkora elszántsággal küzd. Már kimondtam – némi játszadozás után -, hogy én nyertem, de Vera nem hagyta annyiban:
- Nem, még tovább kell csinálni.
Végül ráült a kezemre, meg mindenféle trükköt bevetett, de csak lenyomott, holott én kb. tízszer annyi súlyú vagyok (????), mint ő.
E kis felüdítő sport után mintákkal készítetünk újabb gyurmaállatokat, polipot, teknőst, delfint. Az egyik gyurmával telt fiola a kezem ügyében maradt és dobálgatni kezdtem, elfeledkezve arról, hogy ezt Vera előtt nem szoktuk. Volt, hogy a plafonig is feldobtam és elkaptam. Egyszer aztán a körmömre koppant a fiola és megütött. (Ma már amúgy is vagy hárman léptek a fájós lábamra. Vera úgy bólogatott, mint egy mindent tudó vénasszony:
- Na látod, ezért nem szabad dobálni!
Kata hazajött délre, ez volt csak igazi meglepetés!. Péntekenként hamarább végez, és volt is némi csúsztatása, ezért a főnök elengedte.
Nagyon boldogok voltunk, hogy láthattuk őt. Verával elszaladtunk venni ezt-azt az ebédhez. Egy kitáblázott úthibánál Vera elmagyarázta, hogy ez a tábla azért van, hogy a göröngybe ne essenek el a gyerekek. A virágszedésről is megbeszéltük, hogy olyan, mint a lepkefogás. A lepke is, a virág is szebb, ha nem piszkáljuk. Hazafelé pedig együtt hoztuk a szatyrot. Vera örömmel fogta az egyik fülét, mégis, mintha nehezebb lett volna, mint máskor…, de kit érdekelt. A lépcsőházunkból egy néninek is elújságolta Veronka:
- Együtt hozzuk a kosarat.
A néni megtréfálta Verát (vagy remélem csak tréfált):
- Nem adod nekem?
- Nem – rázta a fejét Vera -, ezt most vettük.
Az ebédünk tehát megmenekült. Hármasban ültünk asztalhoz. Gergő még nem ébredt fel. Nem volt teljesen együtt a család, de olyan jó volt, hogy Kata itt van. Meg is dicsértem főző tudományát:
- Jó ez a lasagna, csak kicsit nyers benne a tészta.
- Nincs is benne tészta – fanyalgott Kata –, az krumpli.
Persze, hogy tudtam én hogy ez tepsis krumpli és nem lasagna, de nem is lett volna igazán finom egy kis csipkelődés nélkül.
Egy közös családi ebéd meg mit sem ér közös csendes pihenő nélkül, így ebéd után leheveredtünk a franciaágyra. Vera időnként elrohant. Egyszer úgy jött vissza, hogy hozta egy alkotását is:
- Kedves babaarcot csináltam gyurmából.
Katinak is az volt a véleménye, mint nekem, de ezt csak egymásnak súgtuk meg, ez a kedves babaarc egy az egyben olyan lett, mint a sikoltó alak képe Edvard Munch festményén.
Délutánra megbeszéltük Zsuzsa mamáékkal, hogy elmegyünk a Nagyerdőre fagyizni. Amikor Gergő felébredt, kinyitottuk hát az ablakot és az ablak előtti nórabóra bokor belógó ágáról szedtünk kis sárga szilvákat (ez az igazi luxus, egész nyáron friss szilvát szedhetünk és a szobából sem kell kimenni), betettünk a szélvédő mögé két üveg teát forrni és elkocsikáztunk a megbeszélt helyre. Vera indulás előtt szólt, hogy ő nincs bekötve. Nagyon megdicsértük, hogy figyelmeztetett minket. Néha szeretném, ha már Gergő is annyi-mindent tudna, mint ő, például szólni ilyen szituációkban. Sokszor viszont pont azt érzem, hogy Gergő makacsabb lesz, mint Vera, és sok borsot fog törni az orrom alá. Akkor is ezt éreztem, amikor nagypapáékat vártuk a cukrászdánál. Gergővel nem lehetett bírni, ment volna az úttestre és hiába kaptam el a karját egészen határozottan, hiába szóltam rá én is, meg Kata is, csak ment, nem lehetett tervétől eltántorítani.
Végül tettünk még egy kört, míg papáék megérkeztek. Nagypapának annyira megörült Gergő, hogy ahogy ő ölbe vette, nem volt tovább gond vele. Legalábbis nekünk nem. A helyzet csak javult, amikor megkaptuk a fagylaltkelyheket, Gergő meg  sajtos tangliját és az összes kehelyből az ostyákat.
Szerencsére Verát is rá tudtuk venni, hogy ne ficánkoljon a székén, merthogy a rövid szoknyája alatt nem volt rajta bugyi. A nagy várakozás alatt ugyanis megint bodobácsot és fenyőtobozt gyűjtött és ebbe annyira belemerült, hogy alsó nyílásán óvatlanul kiengedett némi hűtőfolyadékot.
A bugyiját egyébként az autó sebváltójára húzva szárítottuk. A kocsiban kb. 70 fok volt, mégsem száradt meg időben, viszont mi úgy érezhettük magunkat az autóban, mint egy ammóniaaromával illatosított szaunában, vagy mint a strandon a gyermekmedence mellett.
Fagyizás után megmutattuk nagyiéknak azt a lakást, amelyikben Katiék irodája van berendezve. Édesanyámnak a konyhaszekrény tetszett legjobban. Mondta is apának, hogy modernizálni kellene a lakásukat. Apának innentől, gondolom, nem tűnt olyan kellemes helynek az iroda.
A gyerekeket nyomatékosan megkértük, hogy ne nyúljanak semmihez. Valószínűleg Vera szerint ez azt jelentette, hogy semmihez nem szabad nyúlni, valamihez viszont igen és minden valaminek látszó tárgyat megtapogatott, de elsősorban a bejáratnál lévő tükrös szekrény tükör ajtait, otthagyva kézlenyomatait. Mivel Gergő sem maradhatott ki a jóból, közvetlenül Veráé alatt Gergő kezének lenyomata látható.
Az iroda előtt elváltunk, ki-ki ment a maga dolgára. Papáék is, mi is. Mi hazafelé vettük az irányt. Otthon a fürdéssel kezdtük, mivel a gyerekek nemrég ettek, megcseréltük a fürdés és vacsora sorrendjét.    Megint Kata fürdette a gyerkőcöket, én csak négyszer néztem be közben. Az egyes alkalmakkor a következő képek fogadtak:
1. Veronika a vizes szivacsot Gergő fejére csavarja.
2. Gergő vödröt húz Veronika fejére.
3. Gergő épp megpróbál kilépni a kádból a kiesett vödörért (még nekem is nehézkes művelet, pláne egy 14 hónaposnak).
4. Veronika szivaccsal sikálja Gergelyt.
Fürdés után Gergő “ham ham” vezényszóra elindult a konyha felé. Mikor látta, hogy nem követjük elég gyorsan, toporzékolt az ételért, de bármilyen éhes volt, enni csak csigatésztát fogadott el, minden mást ellökött. Ugyanígy inni csak limonádét kért, mástól prüszkölt. Vera sohasem viselkedett így. Egy kis műanyag tányérba szedett Kati vadast Gergőnek. Ő egy laza mozdulattal kiborította az ételt az asztalra, a tányért elhajította, majd gondosan kiszedegette az asztalon lévő ételből a répadarabokat és azokat is dobta a tányér után. Miután elkészült a művével, komótosan megeszegette az asztallapról a tésztát. Amikor a gyerkőcökre néztünk vacsora után, eszünkbe jutott, hogy miért praktikusabb a vacsora utáni fürdés.
Este fel kellett mosni a konyhát, ezt megint Kati vállalta magára. Kicsit lelkiismeret- furdalásom volt, hogy nem végzem igazán odaadással a házimunkát. Beszéltük is Katival, hogy a lakásunkat értelmezhetnénk munkahelyi kirendeltségként, legalábbis addig, míg a cég takarító nénije kitakarít nálunk is.
Gergőt korábban fektettük le, mint Verát, így Vera ma a mesére is jobban figyelt. Egy kis fodrászkodásra is maradt idő. Kati megkérdezte tőle:
- Fonjam be a hajad?
- Nem, nem. – rázta a fejét Vera.
- Ha nem szeretnéd, nem fonom. – hagyta rá Kata.
- De szeretném, csak vicceltem. – mosolygott huncutul Vera. Neki valamiért sohasem nőtt túl gyorsan a haja. Most is kis rövid hajú kislány. A rövid haj amúgy nagyon illik az arcához, de azért nagy szó, hogy most már akkora a haja, hogy lehet fonni.
Amikor a gyerekek elaludtak, eszünkbe jutott Katival, hogy milyen rég nem néztünk meg együtt egy filmet, de minden adón sorozat ment. Egy helyen meg a Terminátor. Kiderült, hogy az alap Terminátor filmet Kati még nem is látta, hát moziztunk egy hiánypótlót, közben magyaráztam neki az összefüggéseket ebben a nagyon bonyolult forgatókönyvű filmben. Így belegondolva rögtön vagy három olyan logikai bukfencet találtam benne, ami az egész történet maradék hitelét is elveszi. Nem baj. Lehet, hogy a Robotboy rajzfilm sokkal valószínűbb elemeket tartalmaz, mint a Terminátor, de az a film akkor is hozzá tartozik az általános műveltséghez. Jövő héten megnézetem Katival a Nyolcadik utas a halál-t is. Könyvként gyermekkorom egyik rém kedves olvasmánya volt.

Mi jár a fejedben?

dissertation writers uk people who can write college essays is it safe to buy research papers online buy essay no plagiarism help me writing my assignment