2008.07.10. Tyúkanyó vagy gondatlan?

Avagy a szamár vigye a málhát vagy mi cipeljük? Üljön fel a gyerek a szamárra vagy jöjjön mellette? Üljünk fel mi a szamárra és cipelje a gyerek a málhát? Hogy is volt ez pontosan? A mese lényege, hogy akárhogy is csináljuk, mindig lesz valaki, akinek nem tetszik. Jó lenne mindenkinek megfelelni és valóságosan szenvedek tőle, hogy ez lehetetlen. Réges-rég, még általános iskolában, felsőben, grafitceruzával egy kemény kartonpapír hátára írtam egy rövid kis írást egy fiúról, akinek több arca van, és mindenki felé azt fordítja, amelyik annak szimpatikus. Az ötlet nem eredeti, illetve nekem akkor ez eredeti ötletem volt, de sokan mások kitalálták már. Talán néhány szerencsétlen vagy szerencsés ember tudathasadását is ez a kényszer okozza. Olyan jó lenne belelátni mások fejébe, tudni, hogyan működnek. Gondolhatja bárki a világon azt, amit én, láthatja bárki azt, amit én? Ha eléd teszek egy almát, te miért ilyennek fested le, én meg miért olyannak? Isten tudja, remélem Ő tudja. Az egyetlen válaszom sok-sok bizonytalanságomra az, hogy nála van válasz mindenre. Máskülönben meg épp azért kezdtem gyerekként történeteket kitalálni és azért lettem középiskolásként szerepjátékos, mert rengeteg személy bőrébe bele szerettem volna bújni. Lehetek képzeletben lovag vagy barbár, kobzos vagy pap, kitagadott korcs és a rend magasztalt bajnoka, vagy akár cyberware-ekkel teletűzdelt mutáns szörnyeteg egy távoli univerzumban. De egy ezek közül kevés. Egy emberélet kevés arra, hogy megismerjünk mindent. De akkor miért strapáljuk magunkat? Miért van benne mindannyiunkban a megismerés vágya? Nem lett volna jobb Leena Krohn pelikánjának, ha pelikán marad, ugyanolyan pelikán, mint a többi? Nem, ő emberruhát húzott és ember lett belőle és rájött, hogy meg fog halni, valamint arra is, hogy ezzel egyetlen pelikán sem törődik, ők úgy élnek, mintha örökéletűek lennének. Ez a pelikán végül levette az emberruhát.
A keleti ember azt mondja, tanuld meg a formát és lépj túl rajta. Lehet, hogy ezt kell tennünk? Ezért kell minél többet megismernünk a világból, hogy továbbléphessünk rajta? De hová? Meddig folytatódik ez az út? Olyan jó lenne megállni, azt mondani, hogy megérkeztem. Ez vagyok én (karakterlapom):

Név: Almási Gábor
Foglalkozás: apa, író, tanár
Értékrend: Isten, Haza, Család (néha sajnos Isten, Család, Haza)
Eddigi teljesítmény: 2 gyermek, 4-5 könyv (ahogy vesszük), kb. 60 nyomtatásban megjelent vers és egyéb írás, néhány száz megírt vers (nagy részük elveszett); Kórusban “filhallás” alapján éneklő elfogadható basszus. 10 év munka kb. 5 munkahelyen, 5 év tanítás.

Nem elég ennyi? Nem lehet itt megállni? Ha egy nagy falra feltűzném ezt a karakterlapot a többi néhány milliárd ember karakterlapja mellé, azért nem maradnék szégyenben.
Megint eltértem a tárgytól, ugye? Mi váltotta ezt ki? Két vita egy nap alatt. Az elsőnél megmaradtam embernek, a másodiknál agyarak nőttek a szemfogaim helyén, szemem savózölddé változott, hátam csigolyáiból pedig acélkeménységű tüskék nyúltak ki, kezemen az ujjak kampókká olvadtak össze. Végül be kellett vennem egy nyugtatót, aminek egyébként semmi hatása nincs, egy olcsó placebo csupán, amit recept nélkül vettem a patikában. Általában csak arra gondolok, hogy van egy doboz ilyenem, és az is megnyugtat. Szóval, ha az ember mélyre turkál magában vagy másokban, olyan élménye lehet, mint a búvárnak, akit nem elégít ki a felszínen ugrándozó delfinek játéka, hanem mélyre süllyed, odalenn pedig rémisztő szörnyeket talál, akik lámpást lógatnak hatalmas pofájuk elé, hogy azzal csalogassák be a gyanútlan áldozatot. Jó mélyre túrni?
Reggel még nem foglalkoztattak ilyen gondolatok. Reggel még több részletben bár, de sokáig aludtam. Vera ugyan fel akart ébreszteni, de kértem, hogy hagyjon aludni legalább addig, míg Gergő felébred. Veronkám odabújt mellém és ő is elaludt. Majdnem fél tíz volt, mikor felkeltünk. Nem is tudom, mikor aludtunk eddig utoljára. Most is Gergő ébresztett minket. A sok alvás közben annyit pisilt a pelenkájába, hogy nedves lett a ruhája, sőt, az ágyneműje is. A pisis holmit gyorsan betettem a mosógépbe, Gergőre meg száraz pelenkát adtam. Kicsit merészen Verára hagytam Gergőt és gyorsan lezuhanyoztam. Zuhanyozás közben vettem észre, hogy az egyik lábujjam megkékült, a másik meg fáj. Ezt hogy hozták össze?
Ahogy jöttem ki a fürdőszobából, Vera egy Gergő méretű plüss delfint hozott elém:
- Nézd, mekkora halat fogtam!
- Ez nem hal, hanem delfin.
- De a delfin is hal – kötekedett Vera.
- Nem – javítottam ki -, a delfin emlős, szoptatja a gyerekeit.
- De vízben él – védte Vera az álláspontját.
- Attól még szoptat. A halak nem tesznek ilyet.
Azt nem kezdtem magyarázni, hogy mit jelent, ha egy halra azt mondják, hogy tejes. Majd ha nagyobb lesz. Jobb, mint a méhecskés-virágos szöveg.
Reggelire a gyerekek krémtúrót ettek én light-os töltött káposztát. Gergőt alapban pucéron hagytam, illetve pelenkában. Jól tettem. Néhány perc alatt a szemöldökétől az ágyékáig krémtúrós lett.
- Úgy néz ki, mint egy szakállas Mikulás, pucér Mikulás. – Nevetett Vera.
Szerintem inkább úgy nézett ki, mint egy guale indián, aki épp csatába készül törzse összes harci testfestésével feldíszítve.
Reggeli után írogattam valamit a számítógépen, de abbahagytam, mert zavart, hogy a gyerekek nagyon csendben vannak. Igazam volt. Vera rajzolt a másik szobában, míg Gergő az asztal alatt majszolta a zsírkrétáit. Minden rajzeszköz szétszórva hevert a földön. Verát megkértem, hogy szedje őket össze egy dobozba. Amikor végzett, megdicsértem, de ő szerénykedett:
- Nem volt nehéz munka.
Később megjegyezte:
- Szeretlek apa, akkor is, ha mérges vagy.
Nem tudom, hogy miért mondta ezt épp akkor, amikor megdicsértem. De sejtem.
Gergőnek húztam tiszta ágyneműt és tartottam egy amolyan közepes mosást, kimostam két részletben a kékeket és a pirosakat. Gergő lepedője is kék volt.
Egyébként próbáltam minél elfogadhatóbbá tenni a lakást, hogy pótoljam tegnapi mulasztásomat. Valamennyire sikerült is, de az ideálistól még nagyon messze volt az eredmény, és a rakott krumplit sem sütöttem meg, pedig Kata összeállította előre. De nagypapa megint hozott kész ebédet, kb. annyit, hogy négyen öt napig ehetnénk.
Vera egyébként nagy segítségem volt mindenben. Hol Gergőt gyomrozta helyettem, hol a mosogató gépből adogatta az elmosott edényeket. Hogy jobban lekössük magunkat, betettem a lejátszóba egy Kaláka-CD-t, amin Kányádi Sándor versei vannak megzenésítve. A zene is nagyon jó volt, a versek meg kitűnőek. Nem is tudok közülük kiemelni egyet sem. Egész nap a fülemben duruzsoltak. Vera táncolt a zenére, s amennyire tudott, énekelt is. Bár a szövegek még nehezek voltak neki, ezért inkább bemondogatta, hogy éppen milyen hangszert hall .
Amikor a CD elhallgatott, megkérdezte:
- Szép volt?
- Igen, nagyon.
- A táncom is?
- Az is.
Gergő végszóra felborította a ruhaszárítót. Annyira megszeppent, hogy amint felállítottam, indult  újabb felborításra.
Ebéd után Gergely fiamat letettem aludni. Nagyon elnyomta az álom, egy órától fél ötig aludt egyhuzamban. Közben persze ki sem mozdulhattunk a lakásból, hát nekiálltunk Verával gyurmázni. Én zöld gyurmából gyúrtam hattyút, ő feketéből. A zöldet elnevezte Zöldihattyúnak, a feketét pedig Fekete Hattyú Lénynek. Zöldihattyú volt az anyuka és hamarosan tojt is egy tojást rózsaszín gyurmából. Később a tojás kikelt és rózsaszín hattyúfióka lett belőle. A hattyúcsalád szorgosan etette hússal a közelben lakó dinoszauruszt, hogy ne egye meg őket. Erről valahogy eszembe jutott egy kisebb adósságunk, szóltam is később Katinak, hogy tudjuk végre le.
Vera egy játékot kinevezett lázmérőnek és megmérte vele a lázát:
- Ötvenhat hét nyolc kilenc tízet mutat – nézegette az elképzelt kijelzőt -, az nagyon sok.
Az már tényleg sok, nem is vitatkoztam vele.
Aztán azt játszottuk, hogy Vera párduc. Én valahogy ügyetlenül mozdultam és beütöttem a karomat. Vera megnyalta a száját és igazi ragadozó tekintettel nézett rám:
- Máskor vigyázzál emberke, finom leszel nekem vacsorára!
Biztos a puhított húst szereti.
Ahogy Gergő felébredt, sietve felöltöztettem, hogy azért legyünk ma is levegőn és hármasban elsétáltunk a templomkertben lévő játszótérre.
Vera az úton megkérdezte tőlem:
- Nekem fiú hangom van?
- Nem – ráztam a fejem – csak kicsit mély. A lányok között is vannak mélyebb hangúak, ők altot énekelnek. Te szerintem nagyon jó alt leszel vagy mezzo, de majd meglátjuk. Anya tud altot is énekelni, meg szopránt is. A fiúknak basszus hangja van, vagy bariton, vagy tenor.
Valahol azt hallottam, ha sok mély hangot hall a gyermek, mélyebb lesz a hangja. Ha ez így van, Vera könnyen olyan híres lehet, mint Tanita Tikaram, mert sokat hallja az én dörmögő basszusomat.
Alig értünk a játszótérre, csörgött a telefonom. Haza kellett menjünk, hogy Katinak elküldjünk egy dokumentumot az otthoni számítógépről. Könnyen hazacsaltam a gyerekeket. Azt mondtam nekik, hogy ha gyorsan küldünk anyának üzenetet a számítógépről, akkor gyorsabban hazajön. Ez igaz is volt. Vera ezután versenyt akart futni hazáig. Ha szóltam hozzá, futtában kiáltotta:
- Most nincs időnk beszélgetni!
Otthonról elküldtük a dokumentumokat és újra játszótérre szerettünk volna menni, de most már megvártuk, míg Kata hazaér és csak vele indultunk el újra.
Félúton járhattunk a templomjátszi felé, amikor megcsörrent Kata mobilja. Tóth Laci atya hívta, hogy visszahozta Kata gitárját és beugrana vele. Visszafordultunk, de megvártuk az atyát a ház előtt. Arra nem számítottunk, hogy a püspök atyával is összefutunk ma. Épp Laci atya fuvarozta valahová, gondolom vissza a püspökségre. Miközben az atyákkal váltottunk néhány szót, Vera talált egy megolvadt savanyúcukrot és épp azt igyekezett kibontani, holott előtte kapott két békülékeny gumimacit. Ennek is megvolt a története: Megígértem, hogy kaphat egy gumimacit, de közben Gergő odahozott hozzám egy banánt, hogy pucoljam meg. Megpucoltam, de Vera közben már a gumimacis zacskóhoz ágaskodott. A zacskó a konyhaszekrényen volt, olyan helyen, ahol Vera – elvileg – épp nem éri el. Szóltam neki, hogy várjon, de csak ágaskodott. Ismét rászóltam, de nem hagyta abba. Végül lerántotta a zacskót, s persze kiszóródott a tartalma. Ezért megmondtam Verának, hogy nem kap egyet sem az engedetlensége miatt. Bőgött egy áriányit, megígérte, hogy nem tesz többé ilyet. Ebben maradtunk, hanem mielőtt elindultunk, egy maréknyi gumimacit a zsebembe rejtettem, és amikor kint sétáltunk, egyet elővettem és Katinak nyújtottam, pedig Vera már tartotta volna a markát. Kati megsajnálta Verát és neki akarta adni az ő maciját. Kérdeztem tőle:
- Szerinted kaphat Vera gumimacit?
- Igen, hisz megígérte, hogy ezentúl szót fogad – védte lányomat Kati.
- No, ha megígérte, akkor hadd válasszon. – Erre előhúztam a zsebemből a többi macit is. Látni kellett volna Vera arckifejezéseit a párbeszéd alatt. Amikor a sok édességet meglátta, teljesen kivirult. Végül kettőt elcsaklizott. Ilyen előzmény után szerette volna megenni a talált savanyúcukrot, de meggyőztem arról, hogy romlott már az, nem embernek való. Kibontottuk és betettük egy hangyabolyba, hogy ne vesszen kárba.
Játszótér előtt elsétáltunk a postára is elhozni egy ajánlott levelet. Vera az út mentén leszakított egy lóherét és nekem adta, én meg a fülem mellé tűztem:
- Hehe – kacagott Vera – úgy nézel ki, mint egy lány.
Szép látvány, nem mondom: egy száz kilós szakállas lány.
Az út további részén Vera csapkodott a kezeivel, mert azt játszotta, hogy madár. Gergő ügyesen utánozta, csak az egyik lábát közben maga alá húzta. Kata szóvá is tette, hogy aki szembe jön, azt hiheti, hogy féllábú.
Végre megérkeztünk a játszótérre. A fél plébániai képviselőtestület épp itt tartózkodott gyerekestől. Vera rögtön beállt velük bújócskafogit játszani. Erről a játékról most hallottam először. Természetesen a bújócska és a fogócska keveréke. Közben Gergő komótosan a szájába pakolgatta a körmeneti út kavicsait, úgy köpettem ki vele őket, Kata pedig rögtönzött megbeszélést tartott a jelenlévőkkel. Az egyik anyuka a képviselőtestületből, aki a házaspárkörünknek is a tagja, elmarasztalt, amiért hazajöttünk Egerből a beteg gyerekkel. Példának hozta fel, hogy másnap egy másik család egy éves gyereke is lázas lett, ők mégis nyugodtan maradtak, sőt túráztak is a gyerekkel. Az anyuka javasolta nekem, hogy ne legyek már ennyire aggodalmaskodó szülő. Mondtam neki, hogy temették már barátaim gyermekeit. Ha mindent megteszek, ez akkor is bekövetkezhet nálunk is, de ha nem teszek meg mindent a gyerekekért, azt sosem bocsátom meg magamnak. Jeleztem neki, hogy édesanyám szerint még így is túl gondatlan vagyok, ha látná, ő hogyan vigyáz a gyerekekre. Ahhoz képest én hatalmas teret engedek nekik.
Ez volt tehát a nap első vitája. A második a képernyő előtt folyt egy távol lévő ismerőssel, de erről nem szívesen írok.
Este nagy vigasság közepette Veronika és Kata együtt vetkőztették Gergelyt. Kata fürdette meg a két gyereket. Gergőt egy idő után kihozta, majd visszament Veráért, de nélküle jött ki. Durcásan az ágyra ült:
- Otthagytam a mosógép tetején. – mondta.
- Miért?
- Azt mondta, elegem van belőled.
Az előzményeket nem ismertem, de felháborított, hogy lányom ilyet mondott. Letettem a fürdőszoba padlójára és egy percre rázártam az ajtót. A villanyt is leoltottam és beszóltam neki, hogy öltözzön fel. Csakhamar szipogta, hogy nem tud felöltözni egyedül a sötétben. Kata odament hozzá, hogy megvigasztalja, én meg megkérdeztem:
- Nem volt jó egyedül lenni a sötétben? Anya dolgozik, hogy legyen villanyunk és világos legyen. Anya segít neked felöltözni is. Anya jött most megvigasztalni téged. Eleged van még belőle? Vera a fejét rázta.
Az esti imát már nagy egyetértésben mondták Katival.
Az este többi része majdnem szokványos volt, csak Gergő nem tudott elaludni a sok délutáni alvás miatt. Amikor aztán nagyon-nagyon későn elálmosodott, magától ment a gyerekszoba ajtaja elé. Kati lefektette, azonnal szundított is.

Mi jár a fejedben?

buy essay cheap online climate change man made write my argumentative paper best0writing services when writing an essay mywritingpaper