2008.07.09. Vendég a háznál öröm a háznál?

Nem volt persze ez nagy vendégeskedés, sőt, ha ragaszkodunk az igazsághoz, nem is volt vendégeskedés. Csak dédimamához ugrottunk fel, akit ettől kis híján kivert a hideg veríték. Ma ilyen napja volt, ő is változékony, mint a legtöbb ember, akit ismerek.
Amúgy az egész látogatás egy hirtelen ötletből jött. Tegnap ki sem mozdultunk itthonról, gondoltam, most, hogy egyikünknek sincs láza, kimerészkedünk. De kezdem az elején:
Reggel felébredtem és iszonyatos módon fájt a torkom, amikor felkeltem az ágyból, az is kiderült, hogy szédülök is és az a szédülés egész délelőtt tartott, holott kockáztattam egy kicsit és bekaptam egy szemet abból a pirulából, amit ilyenkor fel szokott írni a doki. Tudom, hogy ez helytelen dolog volt, de mindenképp szabadulni akartam a fájdalomtól meg a szédüléstől, és nem vállalkoztam arra, hogy a gyerekekkel elmegyek orvoshoz. Szerencsére a gyerekek gyorsabban gyógyultak, mint én. Verának már a torka sem fájt, és Gergő is nagyon elemében volt. Ebből reggel lett is egy kis atrocitás. Gergő asztalcsapkodósat játszott reggelizés közben. Ráadásul visítozott is hozzá, nekem meg a kába fejem nemcsak felerősítette a hangokat, hanem meg is kondult mindegyiknél, mint a Notre Dame harangja. Minden egyes csapkodásnál, minden vijjogásnál azt éreztem, hogy a törpe légiók egyszerre csapják csákányaikat koponyám belső falához valami újfajta ércet keresve. Közben Gergőnek a narancslevét is sikerült félig rám, félig az asztalra öntenie. Ezzel betelt a pohár. Olyan erővel csaptam az asztalra, hogy komolyan csodálkoztam rajta, hogy nem repedt ketté. Mint kiderült, az asztal erősebb volt, mint a kezem. A csapás valahogy elpárologtatta minden dühömet, de mégis nagy meggondolatlanság és forrófejűség volt, mert szegény Verát halálra rémisztettem vele, sőt kicsit Gergőt is. Elnézést kértem tőlük és bevallottam, hogy ez csúnya dolog volt tőlem. Vera rögtön feloldódott. Valahogy megint beütöttem a kezem valahová, erre odajött hozzám, hogy megvizsgálja:
- Mutasd, milyen sebes lett?
- Nem lett sebes – nyugtattam.
- Máskor jobban vigyázz, szegény apa! – Ezt a gyermeket egyszer szentté fogják avatni. Olyan ártatlanul mondta ezt a mondatot, hogy nedves lett tőle a szemem.
Máskülönben normálisan zajlott a reggeli. A gyerekek a földön találtak egy ős kürtöskalács darabot. Vera megfelezte és a nagyobbik részét adta Gergőnek. Míg majszolták, főztem virslit. Vera megevett egy egészet, Gergő pedig két és felet, de nem ám magában. Amikor elé tettem a csupasz virslit, felemelte, felém nyújtotta és panaszos hangon mondta: “tetap”. Adtam neki ketchupöt, hevesen bólogatott, jelezve, hogy igen, erre gondolt. Egy ideig magában nyalogatta a szószt, aztán megette a virslit is.
Befejeztük a reggelit, ellenőriztem mindannyiunk egészségi állapotát – sajnos Katinak ma már nem volt szabadnapja, nem tudtam ugráltatni -, Gergőnél minden  rendben, én meg működőképes voltam, mint egy régi Sokol rádió, kicsit sercegősen, kicsit büdösen, kicsit élvezhetetlenül, de működő képes. Verát kifaggattam, hogy érzi magát:
- Jól vagy, Verám?
- Igen. – felelte tömören.
- Nem fáj a fejed?
- Nem.
- A torkod?
- Az sem – tűnődött el -, de azért azt hiszem, egy kicsit pisilnem kell.
Ez legyen a legnagyobb baja.
Délelőtt egyébként alig voltam beszámítható állapotban. Komolyan gondolkoztam rajta, hogy felhívom édesanyámat, vagy valakit, hogy segítsen, de nem, annál büszkébb vagyok ám. Végül úgy döntöttem, hogy ma hagyom elúszni a házat a rendetlenség hömpölygő folyamán. Így is tettem: a konyhában is egymás hegyén-hátán álltak az edények, a földön meg a Gergő által ledobált ételmaradékok bűzlöttek. Reménykedtem, hogy európai ember a mai nap nem teszi be hozzánk a lábát.
Szerencsére Gergőt két órával ébredés után ismét le tudtam fektetni, aztán én is ledőltem, Vera szépen csendben játszott valamivel, leginkább kifestőket színezett. Egyet be is hozott mellém az ágyba:
- Nézzed, hogyan rajzolok!
- Nézem. – mondtam félig csukott szemmel, de Vera figyelmeztetett:
- Na, akkor nézzed!
Ügyesen kiszínezett néhány teniszcipős hangyát. Igaz, mindegyik zöld lett, de alig ment ki a vonalon és mi a csudáért ne lehetne zöld egy hangya, ha vörös is lehet? Jó volt ez így. Sose mondom meg neki, hogy mit milyen színűre színezzen. A legvadabb megoldásainak örülök leginkább. Egy gipsz házikót például egyszer úgy festett ki, hogy az beillett volna bármelyik Sajdik grafika hátterének. Hadd legyen kreatív. A végén majd felkérik, hogy fessen ki műanyag teheneket, hogy elhelyezhessék őket a város sétálóutcáin. Ki tudja, milyen időket fogunk még megélni!?
Mire épp rendesen elnyúltam volna az ágyon, Gergő felébredt. Olyan illata volt, mint a Csodálatos labirintus bűzmocsarának, hát tisztába tettem, de nem akarta hagyni magát. Rugdalózott, nyűglődött. Kezébe adtam valamit, amivel lekötheti magát. Épp egy tubus babafenékre való kenőcs került a kezembe. Eleinte elszórakoztatta Gergőt, hogy letekeri a kupakját, aztán vissza, de egy idő után rájött, hogy ebben a tubusban van is valami, amit nyilván azért fejlesztettek szorgos vegyészek állhatatos munkával, hogy ő megegye. Eszegette, eszegette, csendben volt, de csak felébredt bennem az atyai ösztön és azt súgta, hogy nagyobb dózisban a farkrém nem tesz jót a pici gyomrának, ezért elvettem tőle. Gergő éktelen bömbölésbe kezdett, csak az nyugtatta meg, hogy leülhetett a könyvespolc elé és kiolvashatta Gabriel García Márquez-től a A bölömbikák éjszakáját és Bohumil Hrabal-tól a Sörgyári capriccio-t, valamint egy Spanyol útikönyvet.
Megvártam, míg végez az olvasással, aztán testvérével egyetemben ebédelésre buzdítottam, ami egyáltalán nem ment könnyen, ugyanis Gergő előbb bebújt a hűtőbe, majd mikor elvonszoltam onnan, visszaszaladt a konyhába, behajtotta az ajtót, és belülről támasztotta, hogy ne tudjam kinyitni. Végül elunta és mégis bejutottam én is. Bekaptunk valami maradékot, ill. Verába úgy kellett két falatot beleerőszakolnom. Gergő jó étvággyal evett, de amikor úgy érezte, hogy ő bevételezte a megfelelő mennyiséget, tányérját kecses mozdulattal a földre ürítette. Próbáltam lehajolni, hogy felmossam, de ismét szédülni kezdtem, tehát hagytam, hadd száradjon estig.
A gyerekeket viszont felöltöztettem utcai ruhába és elmentünk sétálni. Egy kis levegő már nagyon kellett nekünk. Meg pénz, mert estére vártam egy könyvet, amit gyorspostával küldenek, és ha nincs nálam pénz, nem tudom kifizetni.
Első utunk tehát egykori általános iskolámba vezetett – ki tudja, lehet, hogy egyszer majd rólam nevezik el, ha lesznek még akkor gyerekek… -, ugyanis itt van hozzánk legközelebb bankautomata. Katit felhívtam, hogy megkérdezzem, mennyi pénzt vehetek ki, de kinyomta a telefonját. Kisvártatva pityegett a telefonom. Egy üzenet volt rajta: “Mingyá’ visszahívlak!” Na, ha “mingyá’”, akkor má’ csak megvárom az istállóját!
Szerencsére az iskola időközben kitüntetett alapfokú művészetoktatási intézmény lett, így megnézhettük a gyerekekkel a tanulók által tili-tarkára és mintásra festett esernyőket, az állatmintás csempéket, amiken Vera minden állatot felismert, csak a rájákat nézte gombának, meg a kupákat, amiket szintén a tanulók nyertek. Az aulában ki is futkározhatták magukat és még számomra is volt újdonság, ugyanis Verának nagydolgoznia kellett és a legközelebbi wc-be rohantam be vele, ez pedig egy női wc volt. Szóval járhattam volt iskolám egy olyan helyiségében, ahová nebuló koromban sohasem tehettem be a lábam.
Ekkor végre felhívott Kati és megegyezhettünk a számlánkról leemelendő összegben. Cselesek vagyunk, mert mindig olyan összeget írunk be, hogy kénytelen legyen az automata kisebb címleteket, például ezrest is adni. Vera nagyon örült neki, hogy felemeltem és ő vehette ki a pénzt, a kártyát és a bizonylatot. Mivel lett egy kis pénzünk, gyorsan költekezni kellett. Bementünk egy boltba és vettünk inni- és rágcsálnivalót. Gergő egy szipkás üvegben kapott málnaszörpöt. Ez elvileg olyan, hogy nem tudja vele leönteni magát, Kata mégis azt kérdezte este fürdetésnél, hogy hogyan lett ennek a gyereknek piros foltos a ruhája a hátán és a fenekén.
Csak a vásárlás után csengettünk fel dédimamához. Panaszkodott, hogy most hozta haza édesapám Zsuzsa nővéreméktől, ahol Pannikára vigyázott és nagyon fáradt. Szabadkoztam: csak gondoltam, hogy örülni fog az unokáknak. Azt mondta, hogy örül is, de engem jól megdorgált, mert édesanyám olvasott fel neki a naplómból és nem mindegyik rész tetszett neki:
- Lassan már beleírod, hogy k… vagyok! – kárált. Még jó, hogy beleírom, ki sem hagynám. De viccet félretéve, derék felesége volt ő mindig nagyapámnak. Szóval mama, ha olvasod a naplót, ne haragudj rám, tudod, hogy nem vagyok teljesen épeszű! Nagyapám is de sokszor gondolhatta ezt rólam, amikor felszedegettem a köveket az udvarán, hogy férgeket, rovarokat keressek alattuk. Végül aztán lebetonoztatta az egészet.
Ahogy beléptünk dédimama sterilizált paradicsomába, Vera berobogott a szobába utcai cipőben, majd leszedegette a kerámia baromfikat a polcról. Dédi meg fortyogott, hogy szétszedik a lakását.
- Gyere inkább, nézd meg a fényképeket! – próbálta Verát elcsábítani a törékeny dolgoktól. Húztam is kifelé a széket az előszobában, hogy majd odaültetem lányom a fehér abrosszal gondosan letakargatott előszobai asztalhoz, hiszen ez ideális fényképnéző helynek tűnt.
- Nehogy asztalhoz ültesd – károgott mama, de azért mosolygós szemmel -, nem mosom én az abroszt minden nap!
Gondolom attól félt, hogy a lábával összekoszolja Veronka, merthogy dédi nyugalmazott szakácsnőként sohasem sajnálta tőlünk az ételt, sőt.
- Jobb lesz, ha lemegyünk a homokozóba. – mondta dédimama, amikor észrevette, hogy Gergő lepötyögtette a lepedőjét málnalével, Vera meg ruhástól bebujt a paplana alá és ott kuncogott.
Le is mentünk, ő meg jött velünk, hozott egy plédet is, hiába mondtam, hogy nincs rá szükség. Végül csak jól jött, mert vettünk süteményt a szomszédos cukrászdában és a “hársfaágak csendes árnyán” leültünk a plédre és megettük őket. Aztán poszméheket fedeztem fel táborhelyünk mellett, ezért inkább átmentünk a homokozóba. A templomkerti játszótérre nem szabad kutyát bevinni. Ott sohasem eszik Gergő homokot, itt rögtön a szájába gyömöszölt egy gombócot, alig tudtam kiköpetni vele. Vera közben bodobácsra vadászott. Összegyűjtött ötöt a markába. Ezeknek aztán homokvárat építettünk és beszéltettük őket. Illetve én beszéltem a bodobácsok helyett. Aztán elterültem a földön és néztem az eget. Dédimama megint rámszólt:
- Azt hiszik, részeg vagy.
Ugyan, hány kispapa részegeskedik két gyerek mellett. Különben sem emlékszem rá, hogy valaha részeg lettem volna…
Elővettem a noteszemet lejegyezni néhány gondolatot.
- Ezt ís írod? – rémült meg dédi, aztán már kacagva mondta:
- Írod a francot!
Hazaindultunk, hogy mama le tudjon feküdni. Elkísért minket egy darabon. Kérdezte, hogy hordom-e a papucsot, amit a nővérem vett nekem tizenegyezer Ft-ért.
- Tizenegyezer? – kaptam fel a fejem. – Az életben nem volt ilyen drága lábbelim. Dehogy veszem én fel, meghirdetem a neten, eladom.
Dédi csak ekkor vette észre, hogy elszólta magát. Nem kellett volna előttem árat mondania. Terelni kezdett:
- Á, dehogy volt az annyi, csak hülyéskedek.
- Tudom én már, mikor beszélsz igazat. – karoltam át.
Elbúcsúztunk és mentünk tovább. Lívia pipereboltja előtt megálltunk egy kicsit az árnyékban. Lívi pedig kijött, hogy megnézze a gyerekeket. Vera kinyitott a markát, hogy megmutassa neki az öt bodobácsot, azok pedig leestek a földre és futottak mindenfelé a szabadságukért. Lívia szemmel láthatóan nem kedvelte őket annyira, mint Vera.
Közben eltelt az idő, Gergő elálmosodott, hát hazavittem és lefektettem. Mi Verával ledőltünk a francia ágyra mesét nézni. Olyan ártatlanul feküdt ott, hogy kicsúszott a számon:
- Szép vagy, ahogy itt fekszel.
- Meg te is szép vagy, ahogy itt fekszel. – mosolygott rám Vera.
Szerencse, hogy Freud nem hallotta ezt a beszélgetést. Rögtön rosszra gondolt volna. De ami szép az szép, az én lányom nagyon is szép. Lehet, hogy már írtam, de nem irigylem azt a fiút, aki el akarja majd venni tőlem. De mágnáshoz, gyároshoz, vállalkozóhoz nem adom, inkább egy szegény jóravaló csavargóhoz, olyanhoz, akinek nem a mammon az istene.
Gergő hamar elaludt, Vera is elszunnyadt a mesén. Mire én is elaludtam volna, Vera felébredt és kérte, hogy nézzem vele Bernárdot, az ügyetlen jegesmedvét. Az ilyen mesékre mondja apósom lekicsinylően, hogy nagyon elmeépítőek. Tényleg nem sokat lehet okosodni belőlük. De így, hogy nézem vele, jobb egy fokkal, mert közben megbeszéljük, hogy ez lám mekkora butaság volt. Tudod Vera, hogy miért volt butaság? A válaszokból látszik, hogy mennyit értett meg Vera az eseményekből. Van, amikor semmit. Ilyenkor jobb a dolgot nem erőltetni, de az sem helyes, ha benne marad, és nem tudja magában feldolgozni. Tehát vagy kitalálok az ilyen mesékhez egy egyszerűsített történetet, vagy megnézzük még egyszer úgy, hogy előtte beszélgettünk róla. A legtöbb mesénk DVD-n van, így könnyű őket többször lejátszani. Érdekes, hogy a legemészthetetlenebb részek épp az erőszakmentesnek kikiáltott mesékben vannak. Például egy kedves rajzfilmfigura kémiai kísérletet hajt végre, és az eszközök felrobbannak. Vera ezt a részt mindig áttekerteti, holott attól sohasem fél, ha a jó vitéz miszlikbe kaszabol egy sárkányt, hogy megmentse a királylányt.
Kata ma korábban hazajött. Kiment a konyhába, hogy elkészítse a másnapi ebédünket. Már nem is strapálom magam, hogy megpróbáljak főzni, úgy el vagyok látva. A gyerekek persze élvezték az anyjuk jelenlétét és kimentek vele a konyhába, amíg ő krumplit pucolt. Én a szobából csak szörnyű vinnyogást hallottam és hogy Kata többször rászól a gyerekekre. Kimentem, hogy megnézzem, mi történik. Vera és Gergő egy játék mosómedvén marakodtak. Mindkettő ordított, hogy megszerezze. Én elvettem a játékot és felraktam a szekrény tetejére. Verára meg rászóltam, hogy gondolkodjon el rajta, hogy miért tettem oda. Ahogy elvettem a játékot, még jobban ordítani kezdtek, de csakhamar lecsillapodtak. Megbeszéltük, hogy ha nem tudnak szépen együtt játszani, ez lesz az eljárás a játékokkal. Verának pedig mondta Kata, hogy legyen okosabb, mint Gergő, mert Gergőnek még nagyon sok dolgot nem tudunk elmagyarázni.
Ahogy elcsitultak, Kati vitte őket fürdeni, illetve csak Gergőt, mert Verát megkérte, hogy vetkőzzön le. Vera ismét bebizonyította, mekkora színésznő. Ártatlan arccal odajött hozzám, hogy gomboljam ki a ruháját. Amikor elkezdtem gombolni, akkor vettem észre, hogy csurom vizes. Vera egy pillanat alatt átváltozott szende kislányból boszorkánnyá. Kacagva mondta:
- Hehehe, most vizeztem össze magam, nagyon.
Megfürödtek. Fürdés után Gergőt megkértem, hogy kapcsolja be a tévét. Odament a készülékhez és benyomta. Ügyes, tehát már ezt is érti. Nem néztem a képládát sokáig, mert jött az ima és az esti mese ideje. Egy kedves barátom könyvét kezdtük el olvasni esti meseként, de Vera közben végig Gergőt mancogtatta. Elolvastam a mesét, aztán Verát aludni küldtem, mondtam neki, hogy nem viselkedett szépen mese közben. Vera kiment, de visszajött egy perc múlva:
- Nem volt szép, hogy kiküldtél engem. – nézett rám szemrehányóan.
- Először is, nem kiküldtelek – javítottam ki -, hanem aludni. Másodszor mondd csak meg, te szépen viselkedtél?
Vera megszeppent, idebújt hozzám és kibékültünk, de békülés után máris belébújt a kisördög. Huncutkodott. Mondtam is neki, hogy kisördög bújt belé.
- Majd kiugrik! – kacagta.
Gergő közben úgy tett, mintha a kezembe adna valamit, de utolsó pillanatban elrántotta. Ezen ő is jól mulatott. Nem gondoltuk volna, hogy ma könnyen el fognak aludni, pedig ez történt.
Én csak nem éreztem túl jól magam, ezért megint bedobtam Katának a forralt kólás poént. Kértem hozzá kolbászt is és mustárt. Kata csakhamar visszatért, elém tett egy bögrét, egy tányért, rajta kolbásszal, meg mustárral. A kólát ezúttal tényleg felforralta. Nem is rossz, legközelebb fahéjjal próbálom ki, bár akkor már inkább forralt bor. A kolbászt viszont a fagyasztóból vette ki és nem sütötte meg. Úgy tettem, mintha nem venném észre. Elmélyülten bámultam a monitort, közben emeltem a kolbászt, hogy belemártsam a mustárba. Katiból kitört a nevetés. Milyen egyszerű jobb kedvre deríteni valakit.
Kata hamarabb feküdt le, mint én, de még odajött hozzám pizsamában, hogy elmondja, megigazította az ágyneműket – amit mi ágyazásnak hívunk -, kirakott az ágyból három plüssállatot és egy több napos kürtöskalács-maradványt, plusz egy szalvétát, lefeküdt, mint aki jól végezte dolgát, erre csak érzi, hogy böködi a hátát a távirányító.
Nem tudom, miért mondta ezt, lehet, hogy kritikának szánta?

 

Fórum

Ezt a kis beszélgetést szerettem volna megőrizni internetes fórumomból. Hadd lássák az unokáim, hogy ha akartam, ilyen is tudtam lenni.
Puby: (miután olvasta a napi naplóbejegyzésem)
:D DDDDDDDDDDDDDDD szerencse, hogy van karfája, vagy micsodája ennek a fotelnak, mert különben kiesnék belőle :D DDDDDD
Én:
Nálunk csak egy sima háttámlás szék van a számítógép előtt. Szerencsére Kata képes ezen ülve teljesen fapofával végigolvasni a naplómat, így nem esik le. :)
Caliban:
De alga (megj.: ez a nicknevem, Gábor)! Egy hölgy esetében legfeljebb pókerarcot mondunk.
Én:
Igaz, megkövetem:
Ahogy a számítógép előtt ült és a naplómat olvasta, arca olyan volt, mintha a legdrágább elefántcsontból formálták volna. Durva vésők helyett madártollak évszázadokon át tartó könnyed simításaival kerekdeddé alakítva. Apró szeplőit bíborcsiga nedveiből kevert festékkel hintették rá. Olyan volt, mint egy tökéletes szobor az emberiség azon évszázadaiból, amikor a művészet és a kultúra a beavatottak sajátja volt csak, titkát papok őrizték és aki alkotni kezdett, vallásos félelemmel nyúlt az anyaghoz. A harmóniát, amit magából árasztott, nem törhette meg egyetlen apró ránc sem az ajkai körül. Egy félmosolyt sem engedett meg magának. Bár szórakoztatta az olvasmány, alantas dolognak érezte volna, ha ezt egy arra bóklászó zugírócska könnyedén leolvashatja arcáról. Nemesnek született és minden megnyilvánulásában, még a naplóolvasásában is annyival különb volt az átlagembereknél, mint amennyivel különb a kecses Brassavola a közönséges pásztortáskánál.

Mi jár a fejedben?

how many paragraphs should an evaluation essay be research writing paper assignment help experts uk find people to write papers for you essay writers wanted