Tiszaderzsi naplemente

Bandi bátyámat Tiszaparton ismertem meg pár évvel ezelőtt. Hajnal ötkor robogott be százéves mercijével, és ébresztett hangosan káromkodva. Haverokkal imádták egymást anyázni, meg a halálba küldözgetni. Egyszer szépen beszélt vele Zsolt pár napig, mire megkérdezte: -most haragszol rám?

Másnapos voltam, mint az egész banda, a quarelinemet keresgéltem, nem hiányzott egyáltalán a hangoskodás, de Bandi bátyám csak mondta, mondta a magáét, és mankójával veregette a kótyagos népet. Ilyennek szerették.

Udvariasan hallgattam, és figyeltem rá. Szimpatikus volt, tele energiával, tele élettel, tele mesével, na meg sok papírt nem tűrő kifejezéssel. Mind többet, és többet szólt hozzám. Összebarátkoztunk.

Amikor társaságban voltunk, folyamatosan szitkozódott, nem akart lemaradni a sértegetésben, természetesen, csak olyan vicces, baráti modorban, de amikor kettesben voltunk, akkor szép dolgokról beszélgettünk, a családról, a világról, az életről. Volt amikor egész napot elpecáztunk kettesben a mólón, rángattuk a törpeharcsákat, töltögettem magunknak a fröccsöket, és beszélgettünk, beszélgettünk. Ő meghallgatott engem, én meghallgattam őt. Jó érzés. Manapság keveset beszélgetnek emberek. Beszélgettünk, és gyönyörködtünk a csodálatos naplementékben…

Szívemhez nőtt az öreg szemétláda. Ahogyan ő nevezte a haverjait. Felnéztem rá, mert komoly betegségei és műtétei ellenére is mosolygós, viccelődő volt. Őszinte, és nagyszívű. A társaságban nagy volt a szája. Társaságon kívül egy kedves öregember. Tiszteltem, és irigyeltem óriási élettapasztalatáért, bölcsességéért, higgadtságáért. Egy nagy harcos volt. Egy büszke ember. Sohasem vallotta volna be, hogy nehéz, hogy fáj, hogy magányos.

Anekdótákat kellett hallgatnom, hogy régen milyen nagy vállalkozó hírében állt, hogy mennyire gazdag volt, hogy milyen hatalmas kapcsolatokkal büszkélkedett. Ő vett először mercit a faluban, neki volt először motorcsónakja. Majd csődbe ment, belefáradt, leroggyant. Nem érdekelte többé a vállalkozás, a pénz, a politika. Csalódott az emberekben. Megtört. Vacak nyugdíjból éldegélt szűkösen. Amikor Tiszaderzsen horgásztunk, mi etettük, itattuk. Felnéztem rá, és csodáltam, hogyan tud ilyen egészségügyi és anyagi körülmények között egyedül boldogulni. Szívorvoshoz is elvittem. Aggódtam érte. A haverok sokszor cikizték, hogy nagybetegnek tetteti magát, meg elhagyja magát, és színlel, azért hogy kiszolgáljuk. Ő csak hallgatott, szuszogott, krahácsolt. A lelkünk mélyén tisztában voltunk súlyos állapotával, nagyon féltettük a mi Komikánkat…

Utoljára Derzsen találkoztunk, idén, október végén. Horgásztunk. Az első két csukát ő fogta. Vagy tényleg nem szerette a csukát vagy nagyon szerette a gyerekeimet, mert nekem adta őket. Meg is pucolta nekem a két halat, amit sohasem tett meg másnak. Búcsúzkodni már nem nagyon volt időnk, mert a Tranzitunk belecsúszott a Tiszába, tűzoltók, búvárok emelték ki, majd kapkodva csomagoltunk, amikor megérkezett a tréler. Nem volt időnk meginni a búcsú kávét. Az utolsót. Azon a hétvégén még felhívtam, eldicsekedtem, hogy milyen finom csukasültet ettünk a családdal, mennyire ízlett a fiaimnak. Megígértem neki , hogy karácsonyra orsókat kap tőlem, hogy még szebb csukákat fogjon. Nagyon örült.

Óriási az űr a szívemben. Óriási a harag bennem. Óriási fájdalom gyötör. Szerettem volna elbúcsúzni. Összeszorul a szívem, ha horgászatra gondolok, vagy a gyönyörű tiszaderszi naplementékre.

A szemétláda.

Többé nem szenved.

Nem kell izgulnom, hogy hogyan vészeli át a kemény telet a rozoga viskójában, egyedül, betegen…

Örülök, és nagy megtisztelés volt számomra, hogy barátomnak tudhattalak, kedves Pokikám!

Görbüljön a botod!

Mi jár a fejedben?

best place to buy research papers personal essay for college admissions need someone to write my assignments to write a research paper best custom essay writing services