2008.07.05-06. Papok városa

Alig telt el egy hét és ismét utaztunk valahová, sőt, már annyi úticélunk gyűlt össze erre a nyárra, hogy akár ki sem kell pakolni a bőröndjeinket. Mit bőröndöket? 50 Ft-os bevásárló szatyrainkat, ezek sokkal jobbak a bőröndöknél. A bőröndöt csak a repülőgép poggyászterébe lehet jól bepasszintani, a ruhákkal tömött bevásárlószatyor elfér a gyerekek lábánál egy családi autóban és még olcsóbb is. Arról nem is beszélve, hogy ha elveszítjük, legalább csak a tartalmát kell sajnálnunk, magát a szatyrot könnyen pótolhatjuk.
Azért az nem emberi, hogy mekkora volt a felfordulás indulás előtt. Az előző nap még kimostam minden ruhát, amit a szennyestartóban, meg itt-ott a lakásban találtam és úgy megpakoltam velük a két ruhaszárítót, hogy gondolkodtam rajta, mi módon örökítsem meg alkotásomat. Sima fénykép erre nem volt elegendő, hiszen a MODEM-ben képzőművészeti kiállításokon biztosan előkelő helyre állították volna, csak egy sokat sejtető címet kellett volna adnom “szobromnak”, mondjuk azt, hogy „Apaesszencia”.
Szerencsére a ruhák nagy része meg is száradt nagyjából, egy párat meg Kata bepakolhatott azzal a kikötéssel, hogy majd Egerben kitesszük száradni. A rakodással járó káosz és huzavona nagyon kihozott a sodromból, gorombáskodtam a család minden elérhető tagjával, talán még magammal is, ezért elkezdtem lehordani a pakkokat a négykerekűbe, addig is távol tartottam magam a többiektől. Mikor, megítélesem szerint, teljesen megtelt az autó, gondoltam, oldom egy kicsit a feszültséget és poénból odaszóltam Katának:
- Még nincs benn a gitár. – Kata agyában ettől hirtelen felismerés gyúlt, és hálásan, amiért emlékeztettem, meg is toldotta:
- Tényleg, a gitár meg a babakocsi.
Egészen idáig eldöntött tény volt, hogy kivételesen én fogok vezetni, de most odacsúsztattam Katinak a slusszkulcsot. Idegesen nem ülök volánhoz. Nem vállalom a felelősséget mások haláláért vagy sérüléseiért. Gyávaság? Lehet, de a bátrakat eltemetik, a gyávák szaporodnak.
Nagyon jó, hogy Kata hidegvérére bármikor számíthatok. Most is. A kocsiban elnézést kértem tőle ingerkedésemért, de biztosított, hogy ismer néhány éve, és nem vette zokon tőlem. Ez csak egy dolog, ami másfajta neveltetésünkből fakad. Kati családja rengeteget utazott, míg mi maximum négy évenként egyszer. (A szüleim eddig csak egy fél napra hagyták el az országot. Átmentek Kassára vásárolni.) De az utazás terén is kialakítjuk a közös szokásainkat. Én nem vagyok hajlandó vonaton csomagokkal zötykölődni, hát megvettük ezt a jó alaposan megjáratott Swiftet egy szereléstechnikai cégtől jóval áron alul, és ha a családdal utazunk valahová, nem csinálunk szigorúan kötött napirendet. Ha valami tetszik, abban gyönyörködünk, ha megéhezünk eszünk és nem rohanunk. Szerencsére Katával sokkal több közös van bennünk, mint különböző, amiben meg különbözünk, abban nagyon jól kiegészítjük egymást. A legtöbben például nem szeretnek egy városnézés alkalmával bemenni minden templomba. Mi pedig mindketten nagy kegyelemnek érezzük, ha olyan szent helyen járhatunk, ahol korábban még soha. A múzeumokat is szeretjük, bár ott legutóbb csak Verával voltunk, nem tudom, a két gyereket mennyire kultiválják a múzeumok alkalmazottai.
Szóval nem szeretek utazni, de a családommal mégis szeretek.
Végre felpörgettük a motort, megtankoltunk és már majdnem elhagytuk a várostáblát, ami azt jelenti, hogy kezdhetünk nassolni. Gergő a hátsó ülésen már igencsak követelte az adagját. Teljes szórepertoárját összeszedte, hogy ezt tudassa velünk, úgyhogy hevesen ismételgette: “buta, baba, apa, céda”. Igazából nem is szavak ezek még nála. Legfeljebb a babát és az apát használja tudatosan, de többször ismételt tesztjeink szerint rengeteg szót megért. Vera ennyi idős korában már egész ügyesen beszélt, de Gergő is jól halad.
A gyerekek is kaptak enni, mi is falatoztunk, aztán a gyerekek elbóbiskoltak, mintha csak megrendeltük volna, ezért Katával mulattuk az időt. Zenét hallgattunk, barkochbáztunk. Nyújtottam neki egy “saját márkás” kekszet:
- Köszi, nem kérek! – hárította el, pedig még az összetevők listáját is felolvastam neki, hogy kedvet kapjon.
- Félsz mi, hogy a térfogatnövelő kémiai reakcióba lép a gyomorsavaddal és kétszeresére nősz? – kérdeztem, amikor végleg visszautasított.
Kati mesélt a munkájáról, ez nagyon érdekes volt. Hogy ne aludjak el, a tájat figyeltem, meg a városokat, ahol átrobogtunk. Az egyikben volt egy üzlet, amire az volt kiírva, hogy “játék pelenka”, biztos csődbe fog menni, ki vesz manapság játék pelenkát? Anyósom is felhívott:
- Hány autóval jöttök?
- Eggyel. – Válaszoltam. Persze tudtam jól, hogy a teljes baráti társaságunk, házaspárkörünk gépjárműparkjára kíváncsi, hát hozzátettem:
- Amúgy meg néggyel.
- Plusz kettő. – szólt közbe Kati.
- Plusz kettő – ismételtem -, meg egy helikopter és két traktor. – Én nyertem.
Poroszlónál megálltunk és vettünk egy pontyot Bélának, így Egerbe érkezésünk után ez lett a fő attrakció. Béla nagypapa akkurátusan elmagyarázta a gyerekeknek, hogy a ponty melyik része mire való. Veronika és a három unokatestvére: Ábel, Regő és Nándi, akik korábban érkeztek, szájtátva nézték, hogyan szedi ki nagypapa a zsigereket.
- Ott van neki a szája. – mutatta Nándi.
- Nem az övé az már – tanítgatta nagypapa – nincs ő már sehol. Az ő kedves élete véget ért. Ez már étel. Valóban az volt. Este finom halászlevet ettünk belőle.
A házaspárkört azokból a Szent Család templomba járó családokból verbuváltuk össze, akiknek kisgyermekei vannak. Időnként összejövünk valamelyikünk lakásán és kicsit teologizálunk, ötleteket cserélünk, hiszen hasonlók a problémáink (ráadásul a felnőttek nagy része tanít valahol) és kicsit eszünk-iszunk, mert fontos a lélek, de testünk is van. Egy fiatal papot is megnyertünk a jó ügynek, így került közénk Tóth Laci atya, aki visszaterel minket a helyes kerékvágásba, ha kezdünk elbutulni, ill. a katekizmus értelmezésében segít minket.
Úgy alakult, hogy a házaspárkörből mi érkeztünk meg leghamarabb, így már berendezkedhettünk és szinte házigazdaként várhattuk a többieket. Dél felé megjöttek az autók az egri ház elé, aztán ki-ki ment ebédelni, sátrat verni – bár volt elég ágy és szoba mindenkinek. Van aki így szereti – én ugyan nem. Inkább sáskát kergetni, lepkét fogni. Csakhamarjában két befőttes üveg tetejét is ki kellett lyuggatni, hogy rovargyűjtő edényként szolgálhassanak. Este egyébként minden begyűjtött példányt szabadon engedtünk. Egy fiatal imádkozó sáskát haza szerettem volna hozni, hogy levéltetűn felnevelgessük, de az is megszökött.
Este aztán csoportosan elmentünk a Dobó térre, itt a gyerekek kergették egy kicsit a galambokat. Sajnos Vera el is esett és szerzett egy horzsolást. Talán ekkor szedett össze néhány ezer Streptococcus-t, amikkel később meggyűlt a baja; és a levegő is gyorsan lehűlt, ráadásul sokáig voltunk a szabadban, mert elmentünk az Érsekkertbe, ahol sok a látnivaló (szökőkút, tavacska) és még játszótér is van.
Vera már a játszótéren leült a padra és fájlalta a fejét. Kért pulóvert és harisnyát, mert fázott. Hazafelé cipeltette magát, azt mondta, hogy fáradt. Papáéknál pedig bebújt az ágyba, magára húzta a takarót és meleg teát kért. Kati kedvesen figyelmeztette, hogy ne aludjon el itt, mert mi a faházban alszunk. Vera erre vacogó fogakkal válaszolta:
- De én sátorban szeretnék aludni. – Kedves picinyem.
Éjszaka aztán sírva ébredt, megmértük a lázát, sajnos felszökött neki és reggelre sem ment le. Kapott egy kúpot, összecsomagoltunk és indultunk haza. Édesanyámékra rátelefonáltam, hogy jövünk. Mire hazaértünk a lakásunk gyönyörűen ki volt takarítva, az asztalon forró tea gőzölgött, mellette friss kenyér, briós, egy tálban citromok, mellettük kusza kézírással egy levél:
“A tej friss a hűtőben, a teát most főztem, az asztalon a péksüteményeket is ma vettük! Jó étvágyat!” Az aláírás helyén ez állt: “A suszter manói”.
Szegény szüleim megint kitettek magukért, áldja meg őket az Isten, de Margitkáékat is nagyon sajnáltam. Anyósom annyira készült rá, hogy megyünk, és olyan szeretettel várt minket. Direkt a kedvemért bablevest főzött brassói aprópecsenyével, amelyek kedves ételeim, ráadásul az egri házat ő mindig olyan helynek szánta, ahol találkozik a család, és most minden unokája együtt lehetett volna pár napig. Talán a távozásunk (is) viselte meg annyira, hogy este, amikor Bélával és egy jászberényi kórussal együtt énekeltek egy fellépésen, elájult. Bántott a lelkiismeretem, de nem akartam kockáztatni a gyermekem egészségét. Nem tudhattam, hogy mitől lázas, lehet, hogy, ha nem hozzuk haza, többel kötjük be. Így viszont lefektettük, pihent estig, sőt a nap egy részét át is aludta, és lement a láza. Estére teljesen virgonccá vált. Úgy alakult hát, hogy kivittük a korzóra. Kata délelőtt ment misére, addig én voltam otthon a gyerekekkel. Én este mentem a Szent Anna székesegyházba. Régen voltam utoljára egyedül misén, pláne itt. A püspök atya misézett, támadt is pár jó gondolatom a prédikációja nyomán, amiket valahová lejegyeztem, de ki tudja hová, és hogy minek. Sok kedves barátommal is találkoztam, így az egyik okítómmal a Neveléstudományi Tanszékről, aki meglepett azzal, hogy fejből citál részeket a naplómból. Ha nekem lenne ilyen memóriám, hej sokat megadnék érte. Sebaj, középiskolában mondta nekem egy tanárom: “Akinek nincsen esze, legyen notesze!” Hogy melyik tanárom mondta, arra már nem emlékszem.
A mise végén a székesegyház előtt megláttam Katit és a gyerekeket, így a Tanár Úrnak is meg tudtam mutatni legfőbb büszkeségeimet. Azért egy kicsit megijedtem. Minek kellett Verát hurcolni? Lehet, hogy még bujkál benne a kór. Nos, Verában leginkább a rosszaság bujkált. Annyira eleven volt, hogy nem bántam, elmentünk a korzóra, hallgattunk görög muzsikát, ettünk kenyérlángost és Vera csúszdázott a felfújható bálnán, amit valahonnan újra előkerítettek. Míg a korzó felé sétáltunk Kati tudatosította Verában úticélunkat:
- Megyünk a korzóra.
- Jó, úgyis éhes vagyok. – gondolkodott el Vera. Valóban, eddig mindig nagy eszem-iszomba fulladtak a korzózásaink, de eddig bele sem gondoltunk. Kata játékosan, aggodalmat színlelve nézett rám:
- Lehet, hogy rosszul kondicionáljuk ezt a gyereket? – Ekkor szólalt meg Vera:
- Hús szagot érzek. – Nem, a kondíciójával nincs semmi baj.
Azért a kenyérlángos elé befért egy vattacukor is és egy kis incselkedés egy bohóccal. Vera olyan huncutul mosolygott rá, hogy igen elgondolkoztam gyermekem jövőjén. Ha tizenöt év múlva is így fog nézni férfiakra, elrabolják vagy megkoronázzák.
Hazafelé még bementünk egy színvonalas díszállat-kereskedésbe is. Vera éppen úgy örült a madárpókoknak, mint a csupasz patkányoknak, a zöld leguánnak, mint a degunak. Minden állatot megcsodált. Végül csak vizicsigákat kértünk Tekinek eleségül, az eladó srác nagyon rendes volt, nem kért értük semmit. Ide jövünk máskor is.
Közben felgyulladtak a város fényei, Kati nosztalgiázva nézte őket:
- Egyszer bejövünk a gyerekek nélkül is? – kérdezte.
- Nekem jó így – öleltem meg Katát -, örülök, hogy itt vannak.
- Romantikáznánk – csábított nejem, de ebből már Vera sem maradhatott ki, megkérdezte tőlünk:
- Randizunk majd? – Hogy honnan tud ez a gyerek ilyen szavakat?
Verának este sem volt láza. Fürdés után még mókáztunk vele egy kicsit, ebben Gergő is aktívan részt vett. Szerzett egy zacskót tele kölesgolyóval. Kati mondta neki, hogy vigye oda apához, majd kinyitja. Nem voltam jelen a beszélgetésnél, Kati nem is mutatott rám, de Gergő mégis megkeresett és ideadta a zacskót. Kibontottam, de hogy ne szórja ki, néhány darabot tettem az ágy szélére. Gergő megeszegette őket, majd a zacskóra mutatott, aztán “Mamm” felkiáltással az ágynak arra a szegletére csapott, ahol az előbb a golyók voltak. Ezt néhányszor megismételtük egészen addig, amíg Gergőnek nem sikerült mégis megkaparintania az egész zacskót. Persze a szőnyegre szórta a tartalmát. Ezután az anyjával incselkedett. Golyókat közelített Kata szájához, majd amikor Kata be akarta kapni azokat, gyorsan visszarántotta a kezét és kacagott.
Eléggé későn fektettük le őket, azonnal el is aludtak. Kicsit azért aggódva várjuk a reggelt, nem vagyunk biztosak benne, hogy megúsztunk egy betegséget. Annyi mutálódott félhülye baci rohangál mindenfelé, hogy már az orvosok sem tudják, melyik betegségnek mi lesz a lefolyása.


Mi jár a fejedben?

custom collge papers paper college 24/ nursing profession or calling customer service writing writing college application essays