2008.07.03. Ajándékok

A legelső nyomtatásban megjelent novellám címe az volt, hogy Ajándékok. Még középiskolás voltam és álnéven írtam. Később kiderült, hogy rajtam kívül senki nem értette, hogy miről szól, aki pedig úgy gondolta, hogy érti, az utálta. Aztán megjelent egy pici lapban egy novellafüzérem eleje, de azóta sem fejeztem be, később egy sci-fi szösszenetem is napvilágot látott, de erről csak évekkel később értesültem, amikor egy internetes keresőbe poénból beírtam a nevem. Ezek az írásaim csapnivalók voltak, mégis mindig ezek jutnak eszembe, ha meghallom azt a szót, hogy ajándékok. Arról, hogy a mai napnak mégis ezt a címet adtam, szüleim tehetnek. Az ő ajándékozási mániájuk miatt lassan raktárhelyiséggé változik a lakásunk. Ha a számítógéphez szeretnék menni, legjobb, ha S alakba görbítem a derekam, így pont elkerülöm a lelkiismeret-furdalás generátorunkat, amit valamikor futópadnak vettünk és elcsusszanok a ruhaszárító nedves ruháktól terhelt nyitott szárnyai mellett. Ha szerencsém van, mindeközben nem akad bele a lábam a netkábelbe, nem lépek építő kockára vagy felfújt lufira, esetleg az egyik gyerekre, és nem botlok meg Vera biciklijében. Édesanyám gyakorló pedagógusként beláthatná, hogy az állandó ajándékozás nem tesz jót a gyerekeknek, de ő most nagyszülő és a nagyszülők szent kötelessége az unokák elkényeztetése. Azért egy kicsit minket is kényeztetnek a feleségemmel, de az nem baj, nekünk már úgysem árt.

Édesapám ma reggel is hozta az ebédet, épp legrémesebb visszatérő álmomból ébresztett fel. Azt álmodtam, hogy a suliban vagyok. A diákjaim épp röhögnek rajtam, mert már megint nem találom a termet, de amúgy meg nem is velük lenne órám, de akkor kivel is? Vagy mégis hozzájuk jövök helyettesíteni. Aha, igen. Informatika óra, de nincs egy darab számítógép sem. Valamit magyarázok, de semmi köze nincs az informatikához. Azt hiszem biológia és irodalom keveréke. Vége az órának, az iskola folyosói hatalmasra nőnek, a lépcsősorok meg mozognak benne, mint a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolában. Lemegyek az egyiken, erre felkerülök az emeletre, de ez már cseppet sem hasonlít a munkahelyemre, olyan, mint egykori általános iskolám, ráadásul az a folyosó, ahol összepisilt tornanadrágban kellett sokáig álldogálnom egy felfázás után. Hol is lesz a következő órám? A portához kell mennem, de ez meg már egykori középiskolám portája. Mit keresek én itt? Jön velem szembe az igazgatóhelyettes. Valamiért le akar tolni, de csak némi lekicsinylő derű látszik az arcán. Épp nyitja a száját, de szavak helyett kopogó hangok jönnek ki belőle…

Felkeltem és csak úgy boxerben, ahogy aludtam, kinyitom az ajtót. Édesapám mindig munkába menet jön a napi apanázzsal. Most hozott egy labdát is a gyerekeknek. Ugyan már van vagy hat labdájuk, de ez katicás és katicás még csak egy van nekik. Mikor kérdeztem, hogy milyen alkalomból kapják, apa arcára teljes értetlenség ült. Miért ne kaphatnák csak úgy? Mondjuk azért, hogy az ünnep valóban ünnep legyen számukra. Nem keltettem fel a gyerekeket, így apa lemaradt arról, mennyire örültek a labdácskának. Mert hála Istennek, örülni még nagyon tudnak, és az is csak egyszer fordult elő, hogy Vera egy érkező vendégtől rögtön azt kérdezte, hogy mit hozott ajándékba. Az eset után nagyon hosszan beszélgettünk arról, hogy ez mennyire nem udvarias kérdés.

Távozóban édesapám még odaszólt nekem:

- Háromkor jön anyád és elviszi Verát.

- Hova viszi? – értetlenkedtem. – Eladja afgán szervkereskedőknek?

- Hülye. – Legyintett felém apa, és el is ment válasz nélkül. Néha az az érzésem, hogy fenntartásai vannak elmém épségét illetően.

Közben találtam egy üzenetet a számítógépen. Kati üzente, hogy Gergő kora reggel felébredt, szopizott, aztán visszaaludt. Legalább még az anyatejet kapja rendesen.

Nyolc óra után nem sokkal mindkét gyerkőc felébredt, bár gyanítom, hogy Gergő már korábban is ébren volt, csak huncutkodott a kiságyban. Tekinek adtunk fagyasztott halat. Már annyira tudja, hogy mit hozunk, hogy szinte előre pitizik érte, a gyerekeknek meg odaadtam a labdát. Édesapám ugyan mondta, hogy Gergőnek hozta, de én úgy adtam nekik oda, hogy kettejüké, hiszen testvérek, úgyis együtt játszanak majd vele. Gergő nagyon szereti a labdákat, de most Vera is felettébb boldog volt. Rögtön meg is számolgatta, hány katicabogár van a labdán és kérdezte tőlem, hogy igaziból láttam-e már akkora katicabogarat. Még fele akkorát sem láttam.

Később Vera azt játszotta, hogy a labda a barátja. A labdát nekem kellett beszéltetni. Vera először köszönt:

- Szia labdabarátom.

- Szia, a többi barátod hol van? – kérdeztem és valóban kíváncsi voltam a válaszra.

- Hát – kezdte Vera “hát”-tal a mondatát -, apám itt van, anyám elment dolgozni.

Azért mégiscsak barátainak tart minket. Reggelinél is nekem adta a második virslijét. Ugyan gondoltam, hogy legjobb esetben egyet fog megenni, de aranyos, hogy magától nekem adta és a kenyeréből is magától tört nekem. Amúgy megszokásból megfőztem Kata adagját is, ezen Gergővel tisztességesen megosztoztunk.

Gergőnek ismét volt két új felfedezése. Az egyik, hogy milyen jó szórakozás felmászni a számítógépasztalra és nyomogatni a nyomtató gombját, a másik, hogy amikor a teknőst nézzük, tudja utánam ismételni, hogy Tekike.

Evés után felöltöztünk és indultunk bevásárolni, meg beadni egy plakátot a templomba. E-mail-ben kaptam, hogy felhívjam vele a figyelmet egy gyalogos zarándoklatra.

Az úttesthez érve Verának egyik kezében már egy szárnyas hangya volt, a másikban egy kétszersült. Kérdeztem tőle, hogy most melyik kezével fogja a kezemet átkeléskor.

- Hát ezzel – nyújtotta felém jobb keze három ujját. Jó pont, ügyesen feltalálta magát.

A templom előtt kicseréltettem Verával a kacsalábra vett szandáljait, a templomkertben meg észrevettem, hogy Gergőn egyáltalán nincs lábbeli. Nem baj, szellőzik.

Beadtuk a plakátot, de sajnos egy nagyon rossz hírt kaptam. A káplánunk épp a betegek kenetét adta fel egy jó barátnémnak, akinek nagy érdeme van abban, hogy katolizáltam. Amikor ide vetődtem ebbe a templomba, épp gyertyaszentelő volt. Ő adott egy gyertyát a kezembe, amikor látta, hogy nem ismerem itt ki magam. Rögtön láttam, hogy itt rendes emberek vannak.

A sunyi kór, amelyik korábban engem is megkóstolt, teljesen felfalta a testét. Az orvosok megtettek mindent, de azt mondják, többet nem tehetnek. Minden, amit kaphat néhány morfiumtapasz, hogy csökkentse a szenvedést…

” Jézus fájdalmas kínszenvedéséért irgalmazz nekünk és az egész világnak!”

Vera mellettem állt, sok mindent hallott. Beszélgettünk a halálról. Nem tudom, mennyit értett meg, de elég sokat meg szokott érteni.

Elnyaltunk egy fagyit, de Gergő mindenképp az én fagyimra pályázott, a saját üres tölcsérét meg elhajította. Aztán bevásároltunk, megebédeltünk és pihentünk. Édesanyám délután tényleg elvitte Verát. Gergő is velük akart menni, sokáig püfölte az ajtót, amikor elmentek és bömbölt. Vera sem értette, hogy mi miért nem megyünk. Én sem. Nem tetszett ez az egész dolog.

Pár óra múlva úgy jöttek haza, hogy Veránál volt egy szatyornyi játék, gyurma, kifestő, miegymás. Édesanyám meg büszkén mondta, hogy az új homokozó formát ő nyuszinak nézte, de Vera rájött, hogy mókus, mert lompos a farka. Én meg alig jutottam szóhoz a dühtől. Miért kellett egymagában elvinni a lányomat, hogy teleaggassák ajándékokkal? Kinek jó ez? Verának? Szerintem csak összezavarta a helyzet. Komolyan nem értem.

Azért a játékoknak örült, csak nem ez ennek a módja és nem ilyenkor. Kapja névnapjára, születésnapra, valamilyen alkalomból és nem lopva, a szülők tudta nélkül. Hogy bízzam rájuk ezután?

Az új gyurmáját rögtön ki is próbálta. A zöldet összegyúrta és mutatta nekem:

- Nézd, csináltam gyurmából brokkolit!

Katinak közben el kellett menni a tízéves jubileummal kapcsolatban megbeszélni valamit a plébánián. Kihasználtam az időt és beletöltöttem egy üveg olcsó üdítőt egy márkás üdítő palackjába. Vacsoránál ebből kínáltam. Nem vette észre a különbséget.

Egyébként vacsorára a déli pörköltmaradékot ettük. Kati megkóstolta a zsíros ételt, és mondta, hogy nyugodtan beírhatom a naplóba, hogy ez most nem volt túl diétás. Diétás biztosan nem, ellenben nagyon finom volt. Gergő olyan jó étvággyal ette, hogy még a pelenkája is zaftos lett tőle. Hamar le is vettük róla. Megfürdettük a gyerekeket, Gergő szopott és elaludt, Verától pedig megkérdeztük, hogy kivételesen szeretné-e a kirakóját kirakni esti mese helyett.

- Olvashatsz közben – válaszolta, így felolvastam neki egy mesét, míg kirakta a pingvines kirakót. Könnyen ment neki, csak hatvan darabos volt.

 

Mi jár a fejedben?

looking for a student to write my paper customized statistics paper writing services nyc term research paper college thesis writing services