Anyának lenni jó!

Vannak nők, akik anyának születnek, s már csak egy gyerekre van szükségük, hogy azzá is váljanak.

Falun voltam gyerek, egy egészen kicsi Hajdu-Bihar megyei faluban nőttem fel.
Édesapám megbecsült ácsmester volt, édesanyám pedig maga a háttérország.
Kemény asszony volt. Szorgalmas, fáradhatatlan, erős. Hol halványan, hol erőteljesen
törnek rám az emlékek, amiket – már tudom – szándékosan rejtettem el agyamnak egy olyan távoli zugában, ahol nem okoznak fájdalmat. Leginkább a közös kenyérsütésekre emlékszem, ahogyan a kemencéből kiemelte édesanyám a sütőlapáton a forró cipót. Anya mindig dolgozott. Hol a földeken, hol a kertben, a ház körül, a konyhában. Dolgozott, példamutató kitartással. Aztán egy napon elment. Azt mondta, siet haza. Orvoshoz kell mennünk, mert a lázam nem múlik. Kilenc éves voltam. Vártam, türelmesen, majd türelmetlenül. A vasútállomáshoz az út 20 perc, oda-vissza akkor is egy óra, ha beszélget valakivel.
Kiszaladtam az udvarra, a kertbe, a hátsó kertbe,- kiáltottam: anyu, anyu! Semmi.
Ezen a napon voltam utoljára gyerek. Anyu nem jött haza többé. Elütötte a vonat.
Sokat kellett volna még tanulnom szeretetről, megértésről, félelmekről, és megoldásokról.
Édesanyámtól már nem, de kárpótlásul az élettől kaptam lehetőséget kijárni ezt az iskolát.
Remélni tudom csak, hogy felsőfokon. Ennek a bizonyítványnak a kiállítására gyermekeim jogosultak. Igaz kissé elfogultak, de hogy a téma legbeavatottabb szakértői, az bizonyos.

Éveken át nagymamám tartotta össze a családot. Hamar megtanultam két lábbal a földön járni. Mégis szerencsésnek mondhatom magam, hiszen több olyan asszonyt is mellém sodort az élet, akitől szeretetet kaptam, s elleshettem a nagybetűs anyaság kifinomult mintáját.
Köszönöm ezeknek az anyáknak, hogy példamutatásukkal és szeretetükkel jelen voltak az életemben.
Aztán magam is anya lettem. Fiatalon, még mit sem tudva az életről, de tele vággyal, hogy a legjobb anya legyek a világon. Megkaptam az első nagy ajándékomat, a nagyfiamat Pétert. Csillogó szemekkel kérdezett, csak akkor nem beszélt, amikor aludt. Mi az? Miért? Később persze jött a miért ne? Aztán a kamaszkor elmúltával egy új kérdőszó került a szótárba: szerinted? Hát, ez is eljött! Érdekli a véleményem! Lehet, hogy mégis jó csináltam? Óh, ez az örök kételkedés! Tanítgattam, s közben tanultam sokat. Ma már biztosan állítom, általa jobb ember lettem.
Gergő fiamhoz különleges kapcsolat fűz. Ő a kicsi én. Éppen olyan önálló állhatatos, ugyanakkor pontosan olyan jószívű mint én. Simulékony kisgyerek volt. A kamaszkori csetepaték után rendkívül őszinte szeretetteljes kapcsolat alakult ki közöttünk.
Igen, elmondhatom, anyának lenni jó! Ha nem lennének a gyermekeim, sivárabb lenne az életem. Évek óta, május első vasárnapján, ágyba hozzák a reggelit, egy szál virággal, ( azt hiszem, ez az egyetlen nap az évben, amikor rendesen reggelizem.) Ők így fejezik ki a szeretetüket, meg úgy, hogy szó nélkül tűrik a zsörtölődéseimet.

Az utóbbi években egyre gyakrabban jut eszembe az édesanyám. Már merek emlékezni, mert a hiánya feletti szomorúságot felváltotta a gyermekeim iránt érzett szeretet. Keresem a gyermeki érzéseket, mert tudom, gyereknek lenni jó, ha van mellettünk egy szertő anya.

fotó: http://www.flickr.com/photos/serlunar/3053011398/sizes/m/in/photostream/

Mi jár a fejedben?

college research paper writers writer custom written paper premium service accounting help homework we do homework change management essays