2008. 06. 27-28. Rokonokról jót vagy semmit

Egy fontos családi esemény összehozza a családot, csak sajnos túl nagy dózisban. Nagyszerű, hogy ilyenkor találkozhatunk olyan szeretteinkkel, akikkel egy évben csak egyszer jövünk össze, de ha túl sok ilyen közeli-távoli rokon gyűlik össze egyazon eseményre, úgy járhatunk, mint az a maci, aki egy évig nem jutott mézhez, aztán felborult előtte a mézszállító teherautó.

A probléma ott kezdődött, hogy utazni kellett, messzire, megadott időre és két gyerekkel. Az ember sógorát nem mindennap avatják doktorrá, tehát enyhén szólva pofátlanság lett volna kihagyni az eseményt. A feleségem még szabadnapot is kért újdonsült munkahelyén, sőt, lerövidítette budapesti tréningjét egy nappal. Csütörtök este jött haza, és arra sem volt energiája, hogy kipakolja csomagjait, nemhogy arra, hogy bepakoljon másnapra. Speciel pakolni én is nagyon utálok, úgyhogy én sem vállaltam fel, csak Katit noszogattam. Ha most nem pakolunk össze, holnap nem tudunk időben indulni. Kata nyugtatott:

- Felkelünk 4 órakor és 5-kor indulunk, akkor odaérünk kényelmesen.

Rendben. Kati azt mondta 5-kor. Tehát ha hatkor el tudunk indulni… az végül is belefér. Elmentünk aludni, és komoly három és fél órai alvás után már ébredhettünk is.

Veronikát ágyúval sem lehetett felébreszteni. Máskor mindig csendben vagyunk, ha alszik, hogy ne ébredjen a neszekre, de most… Csikoltuk, csapkodtam a talpát, húzogattam az ágyon, de meg se nyikkant. Épp le akartam önteni vízzel, amikor nagy nyűgösen felébredt. Gergő vidámabban ébredt. Nem is hallottuk hangját. Vera jelentette be:

- Gergő nem alszik. – Gergő ezt hamarjában megcáfolta. Kikiáltott a kiságyából, hogy

- Deeee.

Szerencsére ébredés után a több napi kihagyás ellenére is elfogadta Katától a szopit. Ezután idegtépő pakolás következett, én leginkább azt a részt vállaltam, hogy elemózsiát készítek az útra, és leviszem a csomagokat a kocsiba. Kentem néhány szalámis szendvicset, tettem oda innivalót, Kati meg mellé lökött néhány csomag kekszet. Közben elkészítette a csomagokat. Az a csodálatos, hogy ha az ember gyerekkel utazik, teljesen lényegtelen, hogy két hétre megy, vagy két napra, mert mindenképp állig fel kell málháznia magát. Most ráadásul vinnünk kellett a nagy eseményre néhány igényesebb ruhadarabot is, amiket vállfára kellett rakjunk, így pont eltakarták az egyik kocsiablakon a kilátást. Eredmény jobb esetben egy nyűgös gyerek, rosszabb esetben baleset.

Mikor az összekészített csomagokat megláttam, tökéletesen biztos voltam benne, hogy a feleségem azt hiszi, megvettem azt a Toyota kisbuszt, amit a múltkor érdeklődve nézegettem. Persze nem így történt. Szerencsére eszembe jutott, hogy egy rekord kedvéért egyszer 14 kínai zsúfolódott be egy Trabantba. Ha nekik sikerült… A legnagyobb csomaggal kezdtem a bepakolást. Ez az utazó gyerekágy volt, amit a nővéreméktől kértünk kölcsön. Az ágy összecsukott állapotban szépen besimult a hét éves fehér Suzuki csodamasina csomagtartójába. Na igen, de más nem is fért már ide. Kibányásztam az ötliteres szélvédőmosót és nagy részét a kocsi száraz tartályába öntöttem. Ezzel is több lett a hely. Biztonság kedvéért megnéztem az akkumulátor állapotát is, majd úgy tettem, mintha nem néztem volna. Új bejegyzés a noteszembe: Venni kell akkumulátort, meg négy nyári gumit, merthogy a kocsinkon még mindig a téli gumik vannak. Az biztos, hogy a 35 fokban megolvadt aszfalton nem is csúszkálunk a csodamasinával.

A két gyerekülés közé sikerült besuvasztanom az összecsukható babakocsit, a gyerekek lábához pedig egy halom ruhát. A kalaptartóra három doboz süteményt, amit még anyósom hozott a héten, a saját lábamhoz meg az elemózsiát, ezzel kiérdemelve azt a jogot, hogy az anyósülésből hátra fordulva én etethettem út közben a gyerekeket. Az első ilyen manővernél olyan görcsöt kapott a derekam, hogy Szegedig alig akart elmúlni. Ugyan választhattam volna azt is, hogy én vezetek, de nem volt lelkierőm hozzá.

Az egészet csak rontotta, hogy a vizsgaidőszakok alatt valahogy kialakult bennem, ha ideges vagyok, akkor a beleim automatikusan ürülnek, most meg volt némi okom idegességre. Azért elég jól haladtunk. Alig múlt hat óra, amikor elindultunk. Hamarosan viszont meg kellett állnunk, mert mindannyiunkra rájött az üríthetnék, és csak Gergőn volt pelenka. A hasznosat egybekötöttük a még hasznosabbal és bementünk egy benzinkútra. Megtankoltunk, behúzódtunk egy törött hátú Mitsubishi mellé, amiből olyan arcok néztek ki ránk, akiket Emir Kusturica rögtön leszerződtetett volna a Macskajaj 2 forgatásához, elkértük a wc-kulcsot a benzinkutastól és hódoltunk a záróizmok kínálta élvezeteknek.

Aki volt már benzinkúti wc-ben, pláne férfi wc-ben, az tudhatja, hogy ezt mindenképp ki kell próbálni. Aki nem járt ilyenben, az nem tud élvezni egy Rejtő regényt és nem tud önfeledten örülni egy szappannak vagy egy száraz wc-ülőkének. Én tetéztem azzal is az izgalmakat, hogy rányitottam egy kb. 150 kg-os kopasz maffiózóra, aki nem szólt semmit, de a szeméből kiolvashattam, hogy közeljövőben bekövetkező halálom nem lesz fájdalommentes.

Sietve folytattuk utunkat, mielőtt a kopasz leolvashatta volna a rendszámunkat, Egészen  Békéscsabáig nyugodtan gurultunk,  leszámítva, hogy olyan sűrű zápor esett, hogy a szembejövő autók fényszóróján kívül nem láttunk semmit (milyen jó, hogy feltöltöttem a szélvédőmosót). Feljegyzés a noteszbe: venni kell új ablaktörlőket a kocsira. Sebaj, mondom Katinak, legalább letudtuk az éves autómosást. Egy autómosóban se lőnek ilyen erős vízsugarat a kocsira. Ekkor egy szembejövő teherautó beborított bennünket sárral. Példáját többen követték.

Mire Békéscsabára értünk, elállt az eső, a város határánál azonban szirénázó mentőautók jöttek velünk szembe: egy, kettő, három, aztán egy rendőrautó. Ennek már fele se tréfa. Hamarosan kisebb torlódás támadt az úton. Egy rendőr beterelte a forgalmat valami kis tanyára, majd mikor onnan kikecmeregtünk, újabb torlódásba ütköztünk, de itt már több kamion állt az út szélén, az autókból pedig kiszálltak az emberek. Sajnos egy kamion kettészelt egy személyautót. Aligha élték túl a benne ülők. Mondtunk értük egy fohászt. Szent Kristóf segítsen minket! Egy rendőr Kondoros felé terelt. Naná, hogy most az egyszer hagytuk otthon a térképünket. Felhívtam anyósomat, de nem vette fel. Felhívtam sógoromat, Zolit, de ő már sietett az avatás helyszínére. Mondta, hogy vett nekünk parkoló bilétát, odaadja a másik sógoromnak, Bélának. Béla egyébként végül később érkezett meg, mint mi. Felhívtam Sugárkát is, Zoli feleségét, jelezve, hogy késünk. Őt épp a zuhany alól ugrasztottam ki. Kicsit ingerlékeny volt, nem tudom, miért. Odaadta a telefont anyósomnak, aki kérdezte, hogy miben tud segíteni. Mondom, szerezzen egy embert térképpel a kezében! Végül kiügyeskedtük és legalább elénekelhettük pár tucatszor, hogy a “Kondorosi csárda ki van festve…”. Volt időnk énekelni, mert az út olyan jó volt arra, hogy akár hatvannal is lehetett rajta száguldani, ha nem jött velünk szembe senki.

Végül mégis időben értünk a Szegedi Tudományegyetem TIK (Tanulmányi és Információs Központ) épületébe, csak egyszer kavarodtunk el a városban, mert megláttuk anyósomékat, és letekert ablak mögül rájuk köszöntünk, s utána rossz utcába fordultunk be.

A TIK alagsorában tisztába tettük Gergőt és átöltöztünk. Szerencsére az épület teljesen modern volt, babakocsival is lehetett benne közlekedni, volt pelenkázója, szóval megfelelt minden Európai Uniós előírásnak. Megérkeztünk, készen vagyunk, sikerült.

Üdvözöltük az összegyűlt huszonhétegynéhány rokont, majdnem eltalálva, hogy ki az, akivel nem tegeződünk és akivel még soha nem találkoztunk. (Bizony a házasságok útján szerzett távoli rokonait elég észben tartania az embernek.) A másik Németh Kati, a feleségem nagynénje, rögtön adott a gyerekeknek egy-egy játékot ajándékba. Vera logikusan elosztotta a szerzeményeket. A copfos öltöztetős babát Gergő kezébe nyomta, ő pedig nekiállt szétszedni az összerakós helikoptert. Ezzel az ünnepség alatt egy darabig el is voltak, aztán Gergő megunta a babát, Vera meg szomjas lett, de nem volt nálunk innivaló. Mire szereztünk neki inni és ivott, rájött a pisilés. Bevittem a férfi wc-be. Csodálkozva állapította meg, hogy ez tiszta.

- Igen – bólintottam -, tudod, ide okos emberek járnak és ügyelnek a tisztaságra.

- Én is okos vagyok? – kérdezte.

- Igen, majd biztosan te is fogsz járni egyetemre.

- Akkor kapok olyan papírt?

- Igen, biztosan kapsz majd diplomát – bocsátkoztam nem is oly merész jóslásba. – Tudod, a diploma bizonyítja, hogy mihez értesz.

- Igen – helyeselt Vera -, például értek ahhoz, hogy kell pisilni, becsukni az ajtót…

Állítólag Amerikában lehet Bachelor of Hamburgerology diplomát szerezni. Nehogy az Oktatási Minisztériumhoz eljussanak Vera ötletei!

Visszamentünk az ünnepségre. Itt Vera összehaverkodott néhány fiatallal. Pisszegtem neki, hogy hallgasson. Ezt megértette és elfogadta. Később a fiatalok egymással beszélgettek és Vera pisszegett nekik, hogy hallgassanak. Aztán kiújult a helikopter-baba vita, és kivittem a gyerekeket, hogy megtárgyalják a dolgot. Bent ezt nem lehetett volna csendben rendezni. Naná, hogy emeleten voltunk, és naná, hogy minden fal helyén óriási üveglapok éktelenkedtek. A gyerekek rohantak, hogy az arcukat hozzá nyomva bámuljanak kifelé- Egy anyuka, aki szintén kihozta kis hangoskodóját, furcsán nézett rám, amikor az üvegfaltól másfél méterre térdelve próbáltam a gyerekeket az üvegtől elráncigálni. Kényszeredetten rámosolyogtam:

- Hogy nem bírta egyik gyerekem sem örökölni a tériszonyomat?

Az ünnepséget nagyrészt fél füllel követtem végig. Katának meghagytam, hogy fényképezzen, főként Zolit. Egyébként meglepően sok, 31 jelöltet avattak doktorrá. Zolit a matematika és számítástudomány doktorává, de avattak orvos-, jogász-, bölcsészdoktorokat is. Minden egyszerű és követhető volt, de azért megadták a módját.

Az avatás után csoportképeket készítettek a nagycsaládról. Igyekeztem elbújni a hátsó sorban. Aztán több részletben egy étterembe autóztunk. Kati is többször fordult gyopárfehér benzinszürcsölőnkkel, mire mindenki eljutott a kijelölt célhoz.

Az ebéd jó volt, a terem tágas, a gyerekeknek volt játszósarok és alig törtek el néhány játékot. Az egyik kivégzett játék viszont Zoli legidősebb fiának, Ábelnek egy új markolója volt, és úgy vált vulkáni hamuvá, hogy Vera földhöz csapta, amiért Ábel nem akarta neki kölcsönadni. Verának ezért elkaptam a grabancát. Tehát volt egy síró Veránk és egy síró Ábelünk. Verát félreállítottam és lekaptam a tíz körméről. Megmondtam neki, hogy menjen, kérjen bocsánatot. Addig Ábelt Zoli vigasztalta: “Lehet, hogy meg lehet ragasztani.”

Vera közben odament Ábelhez, és odasúgta neki, hogy: “Bocsánatot kérek, Ábel!”. Majd megismételte kicsit hangosabban. Ábel kezét nyújtotta bocsánata jeléül. Két perc múlva Vera kacagva játszadozott Ábellel. Azt játszották, hogy Vera a pincér, Ábel pedig a vendég. Ábel kért egy liter bort.

Gergő is szépen játszott a többiekkel: az ikrekkel, Nándi keresztfiammal és Regővel, akik szintén Zoli fiai, összesen öten voltak gyerekek. Érdekes, hogy Vera nem a tőle kicsit idősebb ikrekkel, hanem a kétszer annyi idős Ábellel játszott legszívesebben.

Gergő azt is megmutatta a többieknek, hogy hogyan ordít az oroszlán: “Vááá.” Illetve mindenféle tereptárgyon próbálgatta új tudományát, hogy felmászik dolgokra és le is mászik azokról.

Közben eltört egy pohár is. Sajnos épp Vera szájában. Nem számított rá, hogy ilyen vékony üvegből készült. A szilánkokat kiköpettük vele, de nagyon megijedt. Többen ugrottak, hogy vigasztalják, de ettől csak jobban ordított. Felkaptam hát és kivittem az étteremből. Megszárítgattam a ruháját a wc kézszárítójával, ami mindig tetszik neki, hagytam, hogy lehiggadjon, örvendeztem is, hogy de jó, hogy nem vágta meg az üveg a száját. Amikor visszavittem az étterembe, már nevetett.

Az étterem után Zoliékhoz mentünk mindannyian. Ismét eszembe jutott a 14 kínai egy Trabantban. Ez az állapot azonban nem akart múlni. A hangerő pedig permanensen túlhaladta a megengedett határértéket. Ugyan legtöbben este hazautaztak vagy egy plébániára mentek aludni. mi Zoliéknál maradtunk. A hangorkántól igencsak megemelkedett az ingerküszöböm. Talán ezt érezték meg a gyermekeim, akiknek különben is eléggé felborult a napirendjük, mert éjszaka sokáig nem aludtak el.

Csak másnap délelőtt tudtam egy kicsit elszökni. Lementem a parkba, vettem egy kólát, leültem egy padra egy platánfa alá és élveztem, ahogy a cukor, a kátrány és a koffein szétárad az ereimben, és mindeközben csend van, végre csend…

Hazafelé nyugodt volt az utunk. A gyerekek aludtak. Amikor felkeltek, megálltunk egy boltnál, vettünk ezt-azt hétvégére, bementünk egy út széli olcsó csehóba, amiben kellemesen csalódtunk. Finom cappuccinót főzött nekünk a pultos hölgy és kedves is volt.

Darvas felé a villanypóznákon egymást érték a gólyafészkek. Vera lelkendezve fedezte fel a fészekre szálló gólyákat és a fiókákat, akik nyújtogatták a csőrüket pocokért, gyíkért, békáért. Láttam egy darumadarat is, de Vera a teheneknek, a birkáknak és a szamaraknak is örült. Korszakalkotó gondolatait is megosztotta velünk:

- Még azt nem mondtam, hogy a szép virágok szagolni valók és nem szabad őket megenni.

Aztán csokis kekszet ettek Gergővel és nevették, hogy milyen talpig csokis a másik.

Hazaérve kellemes meglepetés fogadott. A szüleim az egész lakást gyönyörűen kitakarították és rendet raktak. A hűtőnkbe is pakoltak ezt azt, sőt, még néhány új ruhát is kaptunk tőlük.

Verát a teknőse érdekelte leginkább. Teki elégedetten üldögélt egy kövön. Nem nagyon hiányoztunk neki. Pont a teknőskét nézegettük, amikor az egyik szomszéd rázendített a fúróval. Az első rövid szólam után Vera felém fordította a fejét:

- Ez te voltál?

- No de lányom…

Mi jár a fejedben?

dissertation writer dissertation writer writing comparison and contrast essays professional research paper writing services help writing term paper buy article review