2008. 06. 26. “Ó jöjj, ó jöjj…”

Nehéz helyzetekben mutatkozik meg, mennyi barátja van az embernek, és hogy kik az igazi barátok. Ez közhely, de nehéz helyzet egy napló írása? Talán. Egy hangyának nehéz megemelni egy kavicsot, egy ember meg nem tudja a hátán hordani saját súlyának többszörösét, amire ez a kis rovar könnyedén vállalkozik.

A dolog nehézségét számomra az adja, hogy könnyen fejembe száll a dicsőség, ha dicsérnek és könnyen magam alá kerülök, ha elmarasztalnak. Egyik véglet sem szerencsés, márpedig ha az ember leír valamit, arról minden olvasónak megvan a véleménye. Ha valakinek a véleménye megváltozik a leírtak hatására (persze jó irányba),   az már nagyszerű dolog.

Nekem különösen nagy szerencsém van, mert vannak barátaim, akik biztatnak, amikor lógatom az orrom és vannak, akik figyelmeztetnek, ha túlságosan fenn hordom. Mindannyiuknak köszönöm. Különösen örülök, hogy a Neveléstudományi Tanszékről több tanárom is szeretettel olvassa a naplómat. Haragudni fognak, hogy nyalizom nekik, de ők mutatták meg nekem, hogy felnőttkorban is nevelhető az ember, legalábbis lehet megfelelő módon segíteni egy felnőtt önnevelését. Mert ismerjük el, az önnevelés magyarázza leginkább, hogy egyazon sorsú emberek miért különböznek annyira. A saját döntéseink igenis benne vannak abban, hogy mennyire másokká váltunk, mint a testvéreink, akiket ugyanazok a szülők neveltek. Egy döntés nemcsak az életünket változtathatja meg, hanem azt is, ami az után vár ránk. Ha annak idején nem hagyom ott az egyetemet, hogy inkább munka mellett végezzek egy főiskolát, talán sohasem ismerem meg a feleségemet, sohasem jelent volna meg egy írásom sem, és sohasem lépem át egy templom kapuját. Néha le kell vetkőzni a régi embert, hogy megszülessen az új. Ez sem az én gondolatom, de igaz.

Minthogy az is igaz, hogy az ember legjobb szándéka ellenére is rámordul néha gyermekeire. Például múlt éjszaka én a kislányomra. Az anyja helyén aludt mellettem, hogy csökkentsük valahogy az anyja hiányát. Éjszaka aztán egyszer felkeltett és a fülembe súgta: “Apa, éhes vagyok!”. Ráförmedtem, hogy miért nem vacsorázott rendesen. Majd reggel kap enni. Vera engedelmesen visszafeküdt és elaludt, én meg nagy szőrösszívű kreténnek éreztem magam. Amúgy nem hiszem, hogy tényleg éhes volt, mert a reggelijét is csak csipegette. Azt mondta, azért nem eszik, mert én két virslit kaptam, ő meg csak egyet. Kitettem neki egy másik virslit is, azzal a feltétellel, hogy akkor meg kell ennie mindkettőt. Az első virsli felénél bejelentette, hogy ő jóllakott. Emlékeztettem az egyezségünkre, mire a virsli második felét is megette. A másik virslijét meg nekem adta, hiszen apa csak segíthet. Ki kell használni a ritka alkalmakat, amikor Vera elfogadja a segítséget. Túlságosan önálló és erre nagyon büszke. A büszkesége azonban néha durcáskodásba csap át. Ma reggel Gergő szétszedett egy dobozt, amelyben Vera a játékait tartja. Mondanom sem kell, nagyon mérges lett a kis hölgy, de saját maga szerette volna megjavítani a dobozt, habár felajánlottam, hogy segítek.

- Tudod, néha a felnőttek is kérnek segítséget. Én is kérek segítséget nagypapától.

- A felnőtteknek is kell segítség? – csodálkozott.

- Igen – győzködtem.

- De nekem nem. – Ezzel helyrepattintotta a doboz kiugrott részeit, és vidáman kérdezte:

- Erős vagyok?

- Inkább ügyes – válaszoltam.

- Vagy erős  – ragaszkodott elképzeléséhez Vera.

- Erős is vagy, meg ügyes is – hagytam rá, bár lehet, hogy nem kellett volna, mert saját erejében bízva, amint a bölcsődébe lépett, olyat boxolt Ákoskába, hogy az sírva rohant a gondozó nénihez. Ákos egyébként a legjobb játszópajtása. Mindig azt meséli, hogy vele játszott a bölcsiben. De néha akadnak nézeteltéréseik. Vera is jött már úgy haza, hogy kék folt volt rajta egy fiú kötözködése miatt. Hogy a mostani párbajnak mi volt az előzménye, azt nem tudom, de a nyári szünet előtt ma vittem utoljára Verát a bölcsibe, tehát a vitát egy jó időre lezártnak tekinthetjük. Augusztusban Vera még megy pár napot bölcsődébe, mielőtt elkezdődik az óvoda, így talán könnyebb lesz az átállás, de lehet, hogy Ákossal már nem is találkozik többé. Azért erről az ütésről még elbeszélgetünk.

Érdekes, hogy a bölcsődébe vezető úton semmi agresszió nem volt benne. Találkoztunk Zsuzsa mamával, az édesanyámmal, aki elkísért minket. Még piskótát is hozott. Ebből bekaptam egy falatot, aztán az út felét végigköhögtem, mert félrenyeltem, bár attól tartok más miatt is. Mostanában előfordul velem ilyesmi. Kezdődő allergia? Vera végig szépen viselkedett. Nem is parancsokkal értük ezt el nála, hanem hogy magunkra nézve is kötelezőnek érezzük azokat a szabályokat, amiket neki be kell tartania. Mivel olykor velünk is előfordul, hogy valamit elnézünk, ilyenkor Vera ránk szólhat, és elnézést kérünk tőle, majd próbáljuk a hibát javítani. Ha látja, hogy ezt tesszük, legközelebb ő is így fog viselkedni. Így is szokott. A szabályainkat akkor is betartja, amikor mi nem vagyunk ott. Egy vendégségbe elvitték a szüleim, és már mindenki evett az asztalnál, csak ő nem. Kérdezték tőle, hogy miért nem eszik, nem szereti az ételt? Ő azt válaszolta, hogy még nem imádkoztunk. Mindenkinek a kezében megállt a kanál, amíg Vera elmondta az asztali áldást. Hozzá kell tennem, hogy aznap Szenteste volt, azért engedtük el Verát édesanyámékkal ebédelni, mert közben otthon feldíszítettük a karácsonyfát. Vera az egész akcióról nem tudott semmit, de este a karácsonyfa volt neki a legnagyobb meglepetés és a legszebb ajándék. Nem tudom, hogyan gondolhatták valaha is azt az emberek, hogy minden gyermek eredendően rossznak születik, vagy akár azt, hogy tiszta lapnak. Szerintem eredendően mindegyik egy szent, de elvétve marad közülük az is valaki. Szabályokról írtam, pedig Vera képes felül is emelkedni a szabályokon. Aki mereven ragaszkodik a szabályokhoz, az dogmatikus. Aki képes a szabályokon felül emelkedni, az szent. “A betű öl, a lélek éltet.” / 2Kor 3,6b /

Vera képes meg is nevezni a dolgokat. Egy narancssárga lepkét láttunk elrepülni.

- Az nem káposztalepke. – állította Vera.

- Nem, nem az, de nem tudom, hogy hogyan nevezik.

- Hívjuk akkor narancslepkének!

Aztán figyeltünk, hogy látunk-e még narancslepkéket. Több nem repült erre, viszont sár volt elég az úton. Meg is jegyezte Veronka:

- Fúj, nem szeretem a sarat megenni, a követ meg pláne nem.

Teljesen megértem, én sem szeretem.

Délután: Kitör a vulkán

Valószínűleg sokkal több feszültség gyűlt bennünk az elmúlt napokban, mint amennyi látszott és érdekes módon az egész akkor tört fel, amikor Kata hazajött.

Vera mindenkitől elbúcsúzott a bölcsiben, no nem volt ez túl könnyes búcsú. Nagy derűt keltett, hogy Gergő megint beült a többi gyerek közé játszani. Olyan jól “beszokott” a csoportba, hogy majdnem ottfelejtettük. Ő még egy évig biztos nem lesz bölcsis. Lehet, hogy két évesen ide fog majd járni. Jobb, ha itt ismerkedik meg alapvető társas formulákkal és alapvető baktériumtörzsekkel, nem az óvodában.

Összeszedtük Vera minden holmiját és hármasban sétáltunk egy nagyot a bőrrákérlelő kora délutáni napsütésben. Elmentünk Pannikáékhoz, de ők nem voltak otthon. Útközben megnéztük a frissen kivágott fák tönkjeit. Ezekért a fákért tényleg nem volt kár. Korhadtak voltak, betegek, kidöntötte volna őket az első valamirevaló vihar. Van a közelben egy magányos gesztenyefa, amelyet megcsavart a vihar, de állva maradt és minden évben kihajt azóta. Egy fiatal, egészséges fa sok mindent kibír, ahogy egy fiatal és egészséges ember is. Azért a korábbi sérülések mindkettőn nyomot hagynak, aztán ha vájni kezdi valaki a régi sebeket, odú lesz belőlük, üresség, ami legyengít, támadási felületet ad mindenféle szélnek, aztán: reccs.

Nagypapa szervize közel van Pannikáék lakásához, hát beugrottunk hozzá egy kicsit. Egyébként a lakótelepen minden közel van mindenhez. Ez egy falu a városon belül. Mondjuk egész Debrecenben alig van olyan utca, ahol végig tudnánk úgy menni, hogy nem botlunk ismerősbe. Pont ezt szeretem ebben a városban. Úgy nagyváros, hogy határozottan kisvárosias.

A szervizben mindkét gyerkőcöt elkapta a szerelési láz. Ölre mentek a csavarhúzókért, de mindet feledték, amikor meglátták a nagy piros elektromos csavarhúzót, melynek ereje felér egy fúróéval, és tökéletesen alkalmas arra, hogy egy átlagos gyermek a legkülönfélébb sérüléseket okozza vele magának. A baj fokozódik, ha ketten is ezt a szerszámot akarják megszerezni. Végül Vera győzött, Gergő nem kis bánatára. Nagypapa adott egy rossz panelt kislányomnak, amit nyugodtan megszerelhet, ő pedig rózsaszín ruhácskájában egy kezdő ügybuzgalmával és egy szaki magabiztosságával kezdett a jobb sorsra érdemes készülék szétberheléséhez. Időnként megkérdezte nagypapától:

- Kedves vagyok, hogy mindent megszerelek helyetted?

Nagypapa szemernyit sem haladt a munkáival, míg ott voltunk. Folyamatosan Gergőt és Verát fürkészte, hogy nehogy áramba nyúljanak, vagy egyéb módon okozzanak kárt magukban. Szerencsére Gergő is elfoglalta magát a járatott készülékek kapcsolgatásával. Gyönyörű gyermekkorom élményei tódultak fel bennem, amikor édesapám egyszerre négy TV-t járatott odahaza. Szerencsére akkoriban alig volt gyermekszemnek nézhető műsor. Ha annyi rajzfilmcsatorna lett volna, mint manapság, talán sohase veszek könyvet a kezembe. Így is felrémlik, hogy a kedvenc játékaim egyike egy kiégett elektroncső volt. Annál nagyszerűbb űrrakétát egy játékgyártó sem tud piacra dobni. Azért örülök, hogy az elektroncső korszaknak vége. Ki tudja, mennyi katódsugárzást nyeltek le, akik sokszor érintkeztek velük? Talán Almási nagyapám igen korai halálát is ők okozták. Nagypapa csöves rádiókat szerelt. Édesapám apja egyébként jóval születésem előtt meghalt. Apa még szinte gyerek volt, a testvérei még fiatalabbak. Megérne egy transzgenerációs vizsgálatot, hogy ez az esemény mennyire nyomta rá a bélyegét családunk több nemzedékére. Tudnék is erről remek tanulmányt írni, de most nem teszem, várhatóan a jövőben sem, hogy miért? Csak azokat érdekelné, akiket érzékenyen érint.

Elindultunk Gergővel, mert Vera többszörös invitálásra sem akart jönni. Nem mondtam neki, hogy itt hagyom, mert olyat nem mondok neki, amit nem teszek meg, de elindultam és toltam magam előtt a babakocsit. Már a kijáratnál jártunk, amikor Vera utánunk szaladt:

- Már éppen végeztem.

- Ez nagyszerű – örvendeztem -, pont készen lettél, mire indulunk.

Így aztán jó szájízzel jöttünk el. Vera sem mondhatta, hogy elráncigáltam. A panel mondjuk egészben maradt, de Vera mégis úgy érezhette, hogy elkészült vele, hiszen ő maga definiálta késznek.

“Munka” után a kosárhintás játszótérre mentünk. Egy árnyékot adó fa alatt Gergőt és Verát is hintába ültettem. Gergő azon kacagott, hogy amikor közelebb ért felém a hinta, fölé hajoltam, vagy megérintettem őt. Vera meg azt játszotta, hogy fészekben himbálózik. Később rájött, hogy a kosárhinta inkább nagy színes pelusra hasonlít.

Meglátogattuk Ildit, az unokahúgomat is, aki a napokban kapta meg érettségi bizonyítványát és óvónőképzőre jelentkezett. Helyes. Édesanyám biztosan sokat fog tudni neki segíteni, talán egy-két dologban én is. Értelmes, gyerekszerető lány, a zenéhez is konyít, jó óvónő válhat belőle.

Vera felvitte Ildiékhez a katicabogarát is, amelyet lent találtunk. Javasoltam, hogy engedje el, jobb úgy a katicának, de mindenképp meg szerette volna tartani. Hát próbáltunk jó körülményeket teremteni a bogárkának. Egy kis műanyag edénybe tettük és az úton végig levéltetves ágat kerestünk neki, hogy legyen mit ennie. Sajnos valami résen mégis kiszökött, Vera nagyon szomorkodott. Épp a katicát kerestük, amikor Kati telefonált, hogy hazaért, de nem tud bemenni a lakásba, mert nem vitt kulcsot. Verának valószínűleg azt mondhattam, hogy Kati vár minket a kapuban (máskor anyának hívom előtte a feleségem), ő meg katicának érthette, mert futottunk hazáig. Felkiáltott, amikor meglátta Katit, de amikor nejem kitárt karral leguggolt hozzá, Vera elszaladt mellette, mint abban a régi reklámban: “Ugyan már, királylány…”, és szipogva kérdezte, hogy hol a katica. Ez némileg rontotta Kata hazajövetelének örömét.

A gyerekekből egyébként is kitört a kisördög. Egész este hangosabbak, nyűgösebbek voltak a szokottnál. Én is sokkal ingerültebb voltam, mint eddig bármikor hivatásos kispapaságom megkezdése óta. Azt hiszem, tudat alatt mindhárman haragudtunk kicsit Katira, pedig nem tehetett ő semmiről, de mégis… Ő nekünk kell, nem a főnökeinek.

Gergő azért maradt humoránál. Vacsora után dinnyenyomizósat játszott az asztalon. Maga elé tett egy darabot és teljes erővel rácsapott, hogy repüljön minden irányba. Ezen óriásit hahotázott. Kati megpróbált túljárni az eszén. A darabokat rögtön a szájába tette. Gergőt viszont nem lehetett ilyen könnyen eltéríteni ötletétől. A falatokat kivette a szájából, az asztalra tette őket és úgy csapott rájuk. Ezt még jobban élvezte, mint az előző játékot.

Holnap hajnalban kelünk, hogy 11-re Szegedre érjünk. A következő pár napról csak összefoglalót írok. A naplóírónak is jár szabadság. Csak tudnám, mikor fogom kipihenni azt a nagy szabadságot.

Mi jár a fejedben?

help writing a argumentative essay website to buy an essay custom english essays custom essay writing services cheap best content writing sites