2008. 06. 25. Már csak egyet kell aludni

Még egy éjszaka sűrű magány, aztán hazajön Kata. A gyerekeket nem viselte meg különösebben a hiánya. Ezért azt hiszem, illenék, hogy lelkiismeret-furdalásuk legyen. :) Gergőt továbbra is a gyomra köti le leginkább, Vera meg nagyokat telefonál az anyjával, és ő már megérti, hogy mit jelent az, ha azt mondom neki, hármat kell aludni, ill. már csak egyet.

Most vontatottabban írok, mert anyósom a gép melletti ágyon próbálja párosítgatni a zoknikat, és hangosan szörnyülködik. Hehe. Azt hiszi, hogy van párjuk, ha a fél pár kilyukad, csak azt dobom ki, a másik még jó. Közben Kata is felhívott. Margitka üzente neki, hogy nagyon hálás volt, amikor reggel fájós fejjel kinyitotta a szekrényt és ott volt benne a kávé. Mi ugyanis nem kávézunk, csak az ő kedvéért vettünk egy csomaggal. Jó hangosan, hogy Margitka is hallja, mondtam Katának, hogy biztosan a fejével nyitotta ki a szekrényt, azért fájt neki… Sajnos egy kicsit sem sikerült felpiszkálnom. Már megszokta tőlem az ilyesmiket.

A gyerekek reggel egész sokáig aludtak. Negyed nyolckor kelt Gergő, miután nyugodtan átaludta az éjszakát. Reggelire megevett egy tejszeletet, majd az én hat tojásos omlett du fromage-omból is megevett egy tojásnyit (na jó, legyen sajtos omlett), egyet meg eltettem Verának, de ő akkor is csak csipegetett belőle, amikor felébredt. Gergő viszont még egy kis piskótát is evett nagy megelégedéssel. Mikor már ki akartuk venni az etetőszékből, rámutatott a piskótára “hevebütű” felkiáltással. Margitka nem bízott eléggé a rántottámban vagy csak nem volt formában. Csak bekapott valami piskótát reggeli helyett.

Reggeli után közös családi programként feláldoztunk egy homoki angolnát Tekinek. Vera meg szerette volna várni, míg teljesen elfogyasztja, de a várt esemény bekövetkezése holnap dél körülre datálható, ezért meggyőztem, hogy inkább menjünk bölcsődébe.

Margitka keresett a fagyasztónkban valami döglött állatot. Több tucat gyilkosság nyomait fedezte fel, de a legtöbb áldozatnak csak az aprólékára lelt rá, ő meg pörköltet akart főzni. Persze, a finom részeket már rég befaltuk. Azért akadt egy jobblétre szenderült szárnyas, amely eddig valahogy elkerülte a figyelmünket. Illendő temetést rendeztünk neki.

Japánban van egy halféle, ami mérgező. Tehetős üzletemberek azzal izgatják magukat, hogy esznek ebből a halból. Ha a hal jól volt elkészítve (csak különlegesen képzett szakácsok készíthetik el), akkor a fizetővendég túléli. Margitka is vitt egy kis izgalmat az ebéd elkészítésébe. Feltette a villanytűzhelyre főni az ételt, aztán elkísért minket a bölcsődébe. Ez ám az izgalom, leég a ház, vagy nem. Margitka a távfőzés mesterének bizonyult. A ház még akkor is állt, mikor hazatértünk. Szerencsére édesapám sem jött be addig a saját kulcsával (néha behoz ezt-azt), mert ő sem húsz éves már. Szívbajt kapott volna a “tűzhelyen” hagyott lábostól.

Egyszer egyébként én is megpróbálkoztam távfőzéssel éppen Margitka hatására. Egy nagy tepsi rakott krumplit tettem a sütőbe. Igen ám, de ez még a szüleim lakásában történt és ott gázzal működik a sütő (hiába veszem le egyesre, a tűz csak meleg). Mikor hazaértem, sűrű füst, a tepsiben szénné átlényegült szénhidrátmaradvány fogadott, meg édesapám néhány keresetlen megjegyzése.

Sajtósként kaptam e-mailben egy plakátot is, amit ki kellett tenni a templom hirdetőtáblájára. Bölcsibe menet ezt is odaadtuk Imrének. Vera közben leheveredett a templomkert egyik fája alá, és ott panaszolta: “Mindig a szemembe süt a nap, ha le akarok pihenni.” A bölcsődében már nem is szeretett volna pihenni, inkább rohant ugráló labdázni. A gondozó néniknek odaadtam a bodyt és a barna kezeslábast, amit tegnap mostam ki. Még nedves volt, de örültek, hogy legalább visszakapják. Ez a délelőtt tehát mindenkinek jól alakult. Eddig nagyon élvezem a kispapaságot. Végre igazán pedagógus lehetek, végre olyan gyerekekkel foglalkozhatok, akikre ragad is valami a koszon kívül. Azt hiszem úgy, mint Arisztotelész vagy Rousseau, én is jól tudnék nevelni. Egy gyermeket hosszú távon. Ráadásul ők sem akármilyen gyerekanyagot kaptak. Rousseau egész sor kikötést tett arra vonatkozóan, hogy milyen legyen az a gyermek, akinek a nevelését vállalja. Így könnyű. Én is nagyságrendekkel jobban boldogulok a saját két gyermekemmel, mint 35-el az iskolában, akiket nevelni szeretnék, de vagy nem hagyják, mert azt hiszik, hogy az ő korukban ez már lehetetlen, vagy kevés rá az idő, vagy kevés vagyok a harmincötök társaságához képest. Makarenko elboldogult csavargókkal is, de ő napi 24 órában volt velük egy fedél alatt és a srácok könnyen beláthatták, hogy ha nem akarnak megfagyni, akkor együtt kell működniük. Lehet, hogy a mi iskolánkat is át kellene tenni a puszta közepébe, vagy egy szigetre, és ki kellene kapcsolni a központi fűtést.

Délután: Bolond világ

Anyósomat ebéd előtt lenyűgöztem terítési tudományommal. Egyetlen könnyed csuklómozdulattal az asztal közepére tömörítettem a teljes asztaltartalmat és a peremre máris lehetett teríteni. Margitka rögtön az ebéd után elrobogott. Nyugalmas nyugdíjas éveit ugyanis a férjével együtt írással, műsorvezetéssel és vendéglátással tölti, miközben több kórusban énekel, és rengeteget utazik. Nem is tudom, hogy régebben hogy volt ideje dolgozni. Sebaj, pihenni odaát is lehet. Bár azt hiszem, Margitka az angyalok kórusának is meghatározó személyisége lesz. Biztosan ott is adnak neki valami szervezőmunkát, végül is a Föld sem forog magától.

Katinak közben kellett néhány képet küldenem a gyerekekről, mert az office PC-je letilt minden nem munkahelyi programot, így a honlapunkon nem tudta megmutatni a büszkeségeit (?) újdonsült kollégáinak. Egyébként azt mondja, hogy ennél a cégnél szinte mindenki elvált. Erről eszembe jutott pár poén, de a válással nem viccelődünk. Nem hiába volt az esküvői meghívónkon, hogy “Holtomiglan, holtodiglan.”. Móricz Zsigmond írta a Pillangóban: “Ha valamit megfogsz, az többet ne szálljon el a kezedbül.” Igaz, igaz Zsiga bácsi. Lenke néni hívta így Móricz Zsigmondot. Ő egy rég meghalt távoli rokonom, akinek Móricz Zsigmond volt a keresztapja. Ezzel dicsekednék is szívesen, de pont az ilyen igen távoli rokonság előbányászását marasztalta el Zsiga bácsi a Rokonokban, ill. ezt is. Végtére mindannyian rokonok vagyunk valamilyen ágon, ezt már a genetikusok is belátták. Kellett nekik egy kis idő, hogy belássák, amiről mi keresztények réges-rég tudunk.

Arról is beszéltünk Katával telefonon, hogy mennyire más világba csöppent, mint az iskola, a tanárok közössége. Az elmúlt évek tapasztalatai alapján, sajnos, azt kell mondanom, az iskola sem az a magasztos hely már, ahová régebben annyira vágytam. Szégyen, hogy mennyire leértékeli a társadalom azokat, akik magas végzettséggel tanításra adják a fejüket, és mennyire elhalmozza azokat, akik náluk akár sokkal szerényebb képességekkel, a maguk hasznát keresik, nem másokét. Az olyan ember érvényesül, akinek lenne pénze jómódban felnevelni gyermekeit, de szeretete nincs hozzá. Inkább tartásdíjat fizet.

Nem csak az anyagiakról van szó. Megalázónak érzem, ha a diákjaim tanár úrnak szólítanak. Ki úr itt? Az urak rég nem tanítanak. A mai arisztokrácia tagjai közé nem vitézséggel, hűséggel, hanem taposással lehet bejutni. (Lehet, hogy valójában csak a régieket illeti meg az úr és az arisztokrata elnevezés?…) Katit azért nem féltem. Az ő világképe, emberideálja, erkölcsisége és hite igaz emberré tenné őt Szodomában is. Hálát adok érte, hogy megismerhettem. Az, hogy a gyerekeink olyanok lettek, amilyenek, jócskán az ő érdeme. Én meg aratom helyette a babérokat. Valahol muszáj lennie egy egészséges világnak, ahol a dolgok a helyükre kerülnek. Hálát adok a mennyei seregekért, akik erről a reménységről biztosítanak.

Megárt nekem ez a Katahiány. Szentimentális leszek és mindjárt teologizálok is. Inkább írok arról, mi emel heroikussá egy bevásárlást. Nos, az, ha egy férfi végzi két gyerekkel, mint én ma. Ugyanez egy anyukától megszokott, egy férfitól bizarr, pedig a vásárlásnál jobb módszer a dolgok megtanítására nincs is. Az első lecke az, hogy egy dolgot lehet a gyerekeknek is választani, azt megvesztem nekik, de többet nem. Ha meggondolja magát és valami mást szeretne, az előzőt visszateszi a polcra. A gyerekeink soha nem visítoznak a boltban, hogy ezt, vagy amazt kérik. Azt is megértik, hogy a tárgyak pénzbe kerülnek, ezért nem vehetünk meg mindent. Vásárlás közben meg lehet fogni mindenféle árut, lehet róla beszélni, hogy a paradicsom zöldség, az eper meg gyümölcs, hogy a paprika is bogyó, a paradicsom is, meg az egres is, bár nem is hasonlítanak. Ráadásul az egyik felfújt bogyó, a másik sokmagvú. Ilyenkor meg lehet beszélni, hogy mi miből készül, hogy melyiktől fáj a fogunk és melyik egészséges. A gyerek cipelhet egy-egy dolgot, hogy segítsen. Segíthet felrakni az árukat a szalagra és ettől az apukának olyan érzése van, mintha az őserdőben tanítaná vadászni palántáját, hiszen pont ezt teszi. Bizony, a lányomnak már hasznos tanácsai vannak, hogy mit kell venni és olykor megkérdezhetem tőle, hogy van-e még otthon alma, vagy venni kell. A szüleim néha el szeretnék vinni a gyerekeket, hogy segítsenek nekem meg Katinak. Ezt én soha nem értem. Van persze olyan hely, ahová nem vihetem el őket (általában a munka ilyen), de mindenféle más szituációban öröm nekünk, ha velünk vannak. Sose érezzük őket tehernek. Ha egy fél napig nem látom a gyerekeimet, már hiányoznak és velük szeretnék lenni. Azt hiszem, nélkülük csonka ember lennék. Nehezen fogom fel, hogy tud valaki gyerekek nélkül élni, hogy tud egy egészséges ember lemondani a szülői hivatásról. A felszentelt személyeket megértem, de ők sem gyermektelenek. Nem véletlenül szólítja őket egy egész közösség atyának és anyának.

Vera egy kislánnyal összebarátkozott a boltban. Mikor kijöttünk, a kislány kifutott vele együtt, Vártam, hogy az édesanyja is utána jön, de nem… Kérdeztem tőle, hogy anyukája nem fog-e haragudni, amiért kiszökött.

- Nem. – Mondta, és valami érthetetlenséget motyogott az orra alatt. Nem hagytam ott a pindurt. Vártam vele. Az anyukája komótosan bevásárolt, majd mikor végzett, kijött, annyit mondott a leánykának, hogy gyere és ezzel szerinte minden rendben volt. Valahol bolond ez a világ.

Bevásárlás után elmentünk a varrónőhöz a réges-rég beadott nadrágért. Vera kalapkája már napokkal ezelőtt elszakadt és megbeszéltük vele, hogy ha megyünk a varrónőhöz, azt is megvarratjuk. Mondtam neki, hogy megvarrnám én is, ha tudnék varrni.

- Semmi baj – simogatott meg Vera -, te nem vagy varróbácsi.

Egy lóhere csokrot is szedett nekem, aztán még előttem bement a varrónőhöz, köszönt és odaadta a kalapját, hogy ezt szeretné megvarratni. A varrónőt annyira levette a lábáról, hogy teljesen ingyen megvarrta neki. Jobb lett, mint újkorában. A nadrág is elkészült, azt nem néztem meg, de biztos jó az is.

Verával meg madarat lehetett fogatni, annyira örült a kalapnak.

Ma mindkét gyermekem tanult valami újat. Vera nem hagyta, hogy a szokott módon pisiltessem a szabadban, hanem felhajtotta a szoknyáját, a bugyiját a másik kezével előre húzta, hogy ne pisiljen rá, és lerendezte a dolgot magában. Azt mondta, hogy ezt Bogitól tanulta a bölcsiben. Gergő meg felmászott egy darabig a csúszda csúszósabbik felén, megfordult és lecsúszdázott. Ráadásul ma evett először dinnyét. Már tegnap is kínáltuk neki, de akkor még nem volt hozzá bizodalma.

Este átjött édesapám segíteni. Mire megérkezett már mindkét gyerek a kádban ült, sőt Gergőt épp vettem kifelé. Gergőke, amint meghallotta az ajtó nyílását kiabálni kezdte, hogy “ava, ava”, szerintem ez anya lenne nála. Azt már jól mondja, hogy apa, és néhány szót ismétel, ha mondjuk neki. Gügyögni is rendesen gügyög. Mondjuk, Vera már egész sok szót használt ennyi idős korára, de azt hiszem, Gergőt nem Verához kell hasonlítgatnunk. Már most látszik, hogy ő más dolgokban lesz ügyes. Szerelni például nagyon szeret, hihetetlenül precíz mozdulatokkal csavar ki csavarokat, vagy kupakot rá a palackra. Azt is nagyon élvezte, hogy fürdés közben buborékokat fújtam a tenyerébe és ezeket vizsgálgathatta.

Este több mesét is olvastam a gyerkőcöknek, az imát is elmondtuk, de a “Minden mi él…” kezdetű dalocskának csak az első versszakát énekeltük. A többit majd anyával. A végén Vera felkeltette nagypapát, hogy menjen a saját ágyába aludni. Papa el is ment, de Verával még volt néhány köröm, mire elaludt. Édesapám egyébként hozott egy halom ivólevet meg egy fél dinnyét. Komoly megtakarítás nekünk az a sok finomság, amit kapunk tőlük. Margitkáék is segítenek, ahol tudnak. Nélkülük lakásunk sem lenne, vagy az alsóneműnk is rámenne a havi törlesztésre. Azért mégsem veszett teljesen ez a világ. A saját családom annyira normális, hogy már mindenki lököttnek néz minket. Bár úgyis a többség dönt. Egy pszichiátrián kezelt barátom – akiről soha senki nem gondolta, hogy valaha oda kerül (inkább rám fogadtak volna közös barátaink) -, mesélte nekem, hogy annyi normális emberrel találkozott odabenn. “A 6-os számú kórterem”  (biztos, hogy pontos a cím?… mintha a „számú” nem lenne benne, de lehet más fordítás…) Csehovtól vagy Dührenmatt Fizikusok c. drámája hasonló gondolatokat rejt. De Rejtőről is van egy anekdota, miszerint éjszaka dörömbölt az elmegyógyintézet ajtaján. Kiszóltak neki:

- Mi van, megőrült maga?

- Igen – válaszolta -, azért szeretnék bemenni.

Mi jár a fejedben?

custom writing papers essay order need a thesis statement essay term paper sites do my statistics homework