2008. 06. 24. Anyós a háznál, öröm a háznál

Gergő ma 14 hónapos. Éljen! Ha a Földön élő összes organizmus életkorából átlagot számolnánk, kiderülne, hogy Gergő már többet élt, mint amennyit a Föld legtöbb lakója valaha fog. Ez azért teljesítmény.

Kata iránti olthatatlan szerelmemet ((?)… vágyamat?…)  nagyban erősítette, hogy fél nyolckor küldött egy SMS-t és a telefon pittyegésére mindhárman felébredtünk. A két gyerek sírva. De csakhamar megnyugodtak. Pár perc múlva édesapám is befutott, hozott egy kosárban ennivalót és tejet. Így könnyű. Gergőt megitattam, de ez úgy látszik kevés volt neki, mert Vera hamarosan azzal jött be, hogy: “Megitattam Gergőt sokszor.”

A mai reggeli: kukoricapehely és csokis golyóka volt (ezt szintén tejbe lehet rakni, valami csokis gabonapuffancs). Leginkább a tejet akartuk pusztítani, mert igazából csak Kati issza nálunk. Nekem fáj tőle a fejem meg a hasam. Lehet, hogy Vera is örökölte ezt tőlem, mert reggeli után has- és fejfájásra panaszkodott, ez szerencsére hamar elmúlt. Vera egy játékkrokodillal beszélgetett a reggeli alatt. A krokodil csak a golyókát szerette, de hagyott Verának is, és azt is megtudtuk tőle, hogy eltévedt. Nem Afrikában él, hanem az otthonában, a Tulipán utca 15-ben. De nem talált haza, ezért megengedtük, hogy nálunk lakjon.

- Én az a krokodil vagyok, akit a TV-ben reklámoznak. –szinkronizálta Vera a krokodilt.

- Akkor énekeld el, hogy “Krok, krok kroki…”! – kértem.

- Á, nem akarlak titeket zavarni evés közben.

Ma ráérősebben készültünk, a 9:15-ös zenefoglalkozásra szerettünk volna odaérni, azért Verára morogtam, amikor többszöri felszólításra sem vette fel a szandálját. Helyette mindenfélét kitalált, például, hogy összeszedi az ágy mellől a párnából kihullott tollakat, nehogy Gergő lenyelje őket. Ez persze kedves volt tőle, de nem változtat azon, hogy valamiért az időt akarta húzni. Mikor felvette végre a szandált, kibékültünk. Ilyenkor vagy kezet fogunk, és azt mondjuk, hogy béke, vagy pacsit adunk egymásnak. Most direkt vizesen hagytam a kezem, s amikor Vera belepacsizott, csak úgy cuppant. Ettől elmosolyodott és eltűnt a durcás ábrázata.

Gergő szandálkáját már nagy egyetértésben együtt adtuk fel Verával, én a bal, Vera a jobb lábára. Verának sehogy sem sikerült a dolog. Na, majd én megmutatom… Először kétféle verzióban megmutattam, hogy hogyan nem jó. Először Gergő kihúzta a lábát, másodjára meg kivette a szandált a kezemből. Harmadjára sikerült. (( Heuréka. – ez azt jelenti: „Megtaláltam!)) Hurrá.  (?)

Elindultunk. Vera rögtön a lakás ajtaja előtt talált egy “kiengedhető bogárkát”. Még én is meglepődtem, hogy Európában élnek ekkorra bogarak. A pici majdnem eltakarta Vera tenyerét. Nem akartam megijeszteni, ezért nyugodtan mondtam neki, hogy engedje el odakinn, de máskor jobban vigyázzon a bogarakkal, mert némelyik csíp. Szerencsére ez nem csípett. Odakint Vera letette a, az meg vidáman elszaladt.

- Megy haza a szüleihez – bólogatott Vera.

- Szerintem ez már felnőtt bogár, nem a szüleivel él.

- Még a szüleivel lakik –, magyarázta magabiztosan Vera -, mert picike, de egyre nő.

Hű, ha az a bogár még nagyobbra nő, akkor máshová költözünk.

A zenefoglalkozásra már felkészültebben mentem. Sportosabb ruhát vettem fel és rendes zoknit. Persze Kata megint ráérzett, hogy mikor legjobb, ha telefonál. Kikapcsoltam. Ma már úgyis letoltam egyszer, mert hívogatott, pont mikor Gergőt etetőszékbe tettem. Ahogy kinyomtam a telefont, lepergett előttem képzeletben egy lehetséges baleset összes részlete. Lehet, hogy Kati épp a kórházból hív, vagy… majd visszahívom.

A gyerekeim egy kicsit felbolygatták a foglalkozást. Gergő kicsit dobolt, xilofonozott, furulyázott, majd megunta az egészet, kizsebelte egy anyuka táskáját, az ételt a padlószőnyegre szórva belőle, és nekiállt falatozni. Ez a gyerek akkor is megélne, ha kiraknám egy sivatag közepén. Vera szintén otthonosan érezte magát. Kért néhány dalt, de volt, amit nem is énekelt, csak xilofonkíséretet adott hozzá, (jelzem, feltűnően jól). Előadott néhány magánszámot is, például egyedül elénekelte az “Éliás, Tóbiás…” kezdetű dalocskát. (A bölcsődében mondták, hogy ott meg elénekelte a “Szűz Mária, bizodalmunk”-at és azt is mondta, hogy ezt az esti imánál szoktuk énekelni.)

A zenefoglalkozás végén lelépcsőztünk a plébániára. Szerencsére fogtam Vera kezét, mert megcsúszott a lépcsőn. Ez a lépcső meredek, és nagyon összetörhette volna magát. A plébánián Petrik anyukának előadta, hogy milyen éhező gyermek ő. Kisvártatva két szelet kaláccsal a kezében jelent meg. Az egyiket Gergőnek hozta. Az életben le nem mosom magamról, hogy éheztetem a gyerekeimet. A kalácsot mindenesetre Gergő is, Vera is jó étvággyal elfogyasztotta. Ennyit a pelyhekről. Marad ezentúl reggelire a virsli és a tojás.

A kezemben Gergővel, egy szelet kaláccsal, a babakocsival, hifitoronnyal és a többivel kivittem a gyerekeket a templom elé. Verának szóltam, hogy maradjon itt Gergővel, amíg kifizetem a foglalkozást. Vera megszeppenve szólt, hogy rajta bizony nincs szandál. Tényleg nem volt rajta. Apró hiba. Felmentem a szandálért a hittanterembe, ahol a foglalkozás volt, ráadtam, kifizettem a foglalkozást és elindultunk. Út közben prédikációt tartottam arról, hogy mért nem szabad odamenni másokhoz kaját kunyerálni. Kíváncsi voltam, Vera mennyit értett meg a mondandómból, ezért megkérdeztem, hogy mit szól hozzá:

- Tele van a szám – válaszolta a betömött kalácstól alig érthetően. Magyarán szólva a kunyerálás helytelenségéről szóló erkölcsi tanításom alatt szépen megeszegette a kunyerált kalácsot. Ebből a gyerekből még lesz valaki. Édesapám egy hasonló prédikációja óvodás koromban engem annyira érzékenyen érintett, hogy azóta nem tudok egy szelet csokoládét egymagam megenni. Mindig adok belőle valakinek, vagy egy részét elteszem későbbre.

Amúgy sem lehet azt mondani Verára, hogy mimóza lélek lenne. Egy kislányt például a zenefoglalkozáson alig lehetett megvigasztalni, mert Éva néni két bábuval eljátszotta, hogyan veri meg az anyukája a kis Bencét, aki belebújt a kemencébe. Vera tegnap azon sem akadt ki, hogy egy romungró asszony erőteljesen alkalmazva Makarenko nevelési módszereit, a szeme előtt adta értésére gyermekének, hogy ha azt mondja neki, hogy állj, akkor állj. Ma meg ő volt a jó robot én meg egy fiú, akit meg kellett védeni. Mindig előreszaladt egy kicsit az úton, legyőzte a rossz robotokat és én csak akkor jöhettem utána, ha már tiszta a levegő. Egyébként azt sem lehet Verára mondani, hogy erőszakos lenne. Még egy legyet is megcsodál, nem tapossa el a bogarakat sem (ez azért jócskán az én hatásomra van így), de ha kell, megvédi magát. Volt, mikor úgy jött haza a bölcsiből, hogy kék folt volt a hátán, mert megütötte egy fiú. Ma már nem piszkálják. Ha mégis, hamar leállítja őket. Azt hiszem, olyan vagány nő lesz belőle, mint az anyjából. Mit lesz? Ő már most is egy vagány csaj.

Gergőt sem kell félteni. Hazafelé kivettem három ropit, hogy majd adogatom neki. Ő kivette a zacskót a babakocsi hátuljából és adogatta magának. Mire hazaértünk elfogyott az egész. Ivott rá egy kicsit, aztán elaludt.

Délután: döggólyák

Most, hogy nincs itthon Kata, kevesebb a szennyes. Azért ma mostam egy fél adag barna ruhát. A szennyestartóban megtaláltam a sárga kisautó negyedik kerekét is. A másik hármat múlt héten szedtem ki Gergő szájából. Egyébként Gergő fiam semmit nem hagy kivenni a szájából. Ha valaki benyúl a privát szférájába, határozottan ráharap az ujjára. Ellenben ha elétartom a kezem, és azt mondom, hogy kérem szépen, akkor engedelmesen kiköpi, , bármi legyen is az. Ezt a trükköt nemrég elárultam nagypapáéknak is, ne kínlódjanak már annyit.

Gergő délutáni álmából vidáman ébredt. Sírás helyett szólt, hogy: “Apa, apa.” Kivettem, és – a lábam alatt totyogó  közreműködésével – megöntöztem a virágokat. Mivel az üdítőspalack Gergő kedvenc játéka, jókat kacarászott rajta, hogy most apa is ezzel játszik.

Ekkor jutott eszembe, hogy nem is ebédeltünk. Én valami maradékot ettem a hűtőből; ezt Gergőnek már nem akartam adni, ezért főztem neki rizst. Ezt egy kiskanállal megeszegette, pontosabban nagy részét megeszegette, a többit a konyhakőre terítette, hogy csipegethessen belőle, miután kivettem az etetőszékből.

Még elküldtem egy pár levelet a számítógépen. Gergő addig valószínűleg a konyhaszekrényben pakolt, mert egy edénnyel a fején jött be. Ezen nevettem egy jóízűt, ami tetszett Gergőnek, úgyhogy vagy ötször egymásután levette és felvette a pitlit. Miután ezt megunta, egy játékkrokodillal ijesztgetett: “Ahr, ahr….”

Eliszkoltunk Veráért. A bölcsiben a gondozónő azt mondta, hogy vidám volt, bár emlegette, hogy hiányzik az édesanyja. Eszegettünk egy kicsit a szomszédos eperfáról, míg megérkezett nagymama Egerből. Vera nekem adta az utolsó szem epret. Kedves lány.

Egri mamának természetesen nagyon örült. Egy kicsit beszélgettünk, miközben elsétáltunk egy közös barátunkhoz, akit régen nem látogattunk meg. Már előbb megbeszéltük vele, hogy ha Margitka mama úgyis itt van Debrecenben, kihasználjuk az alkalmat egy kis tolakodásra.

Margitka elújságolta Verának, hogy valami különleges állatuk lesz. Kérte, hogy találja ki, micsoda. Megelőztem:

- Hol fogtok ti tevét tartani? Nem fogja az magát jól érezni.

Egész közel jártam a valósághoz. Nem tevét, hanem kecskét tartanak majd, mégpedig hármat. A fűnyírás ugyanis sokba kerül vagy fárasztó. Margitka reménykedve kérdezte:

- Tudok én szerintetek kecskét fejni?

- Hogyne – bizonygattam -, és ezentúl boltba sem kell járnotok. Lesz kecsketej, kecskehús, nadrágot meg készítetek kecskeszőrből.

Margitka egyszer összeszámolta, hogy egy nap alatt tízszer sértettem meg. Valószínűleg gyenge napom volt, amikor formában vagyok, többre vagyok képes. Még szerencse, hogy rájött, hogy csak azokkal csinálom ezt, akiket igazán kedvelek és akik közel állnak hozzám. Az “ellenségeimet” inkább elkerülöm, nem keveredek velük szópárbajba. (Amúgy jó keresztényként az úgymond ellenségeimnek is igyekszem a legjobbat kívánni… ) ((, hogy mielőbb a Mennyországba kerüljenek.)) Egyébként tényleg igaz, hogy párválasztásnál érvényesíteni kell a “nézd meg az anyját…” elvet. Megette a fene, ha a szülőkkel nem lehet szót érteni. Ráadásul az emberek zöme sokkal inkább követi a szülei értékrendjét, mint gondolná. Ez a mai fiatalokra halmozottan igaz. A szüleink baby bumm generációja sokkal lázadóbb volt a maga módján, de még ők is fedezik magukon idősödő fejjel, hogy olyanokká váltak, mint szüleik. Azt teszik, amiről fiatalon megfogadták, hogy ők sohasem fogják tenni. Felfedezik magukon szigorú apjuk gesztusait és rájönnek, hogy pont úgy bántak ők is gyerekeikkel, ahogy velük bántak a szüleik. Kivétel persze mindig van szép számmal, de ez csak erősíti a szabályt. A legtöbb élethosszig tartó házasságnál az anyós és az após a vej és meny barátja. Ha nem bírunk velük jól kijönni, a házastárssal sem fogunk, mikor rájövünk, hogy tisztára olyan, mint az anyja vagy az apja. (Ilyenkor szokta az anekdotákban az ifjú férj a nejét hazaküldeni az anyjához.) Nekünk is megvoltak a magunk játszmái, míg az Almási család befogadta Katát, a Németh család pedig engem, de nem voltak ezek vérre menő játszmák. Az eredmény viszont megérte. Ha nem segít minket mindkét család, talán már egymás torkának estünk volna Katival, így meg Margitka ma is megjegyezte, hogy nálunk mindig olyan nyugalom van. Ezt egyébként Katinak mondta a telefonba, majd felénk nézve megakadt beene a szó, mikor  meglátta, hogy Vera épp a vállamon állva próbálja bemutatni az Almási és lánya formáció egyik új tornászmutatványát.

Visszatérve a nap folyásához: közös baráti látogatásunk jól sikerült: Gergő lepakolta az összes polcot, és amit csak meg tudott rágni, azt megette, függetlenül attól, hogy csigaház volt vagy mandula. Vera meg avantgard rajzokat készített. Nagy, durva vonalakkal kezdte, majd ahogy lecsillapodott, egyre inkább figyelt a részletekre. Végül alkotott egy képet a jelenlévőkről, csak Gergőt hagyta ki. Amikor megkérdeztük, hogy miért, azt felelte, hogy Gergő épp otthon alszik.

Hazafelé elkapott minket egy nyári zápor. Egy kapualjba kellett behúzódnunk néhány sorstársunkkal. Itt Vera kiszemelt magának egy srácot, akinek nagyon bizonygatta, hogy ők ketten mennyire hasonlítanak. Olyan a cipőjük is (a srác sportcipőben volt, Vera szandálban. ) Apaként nem támogatom kettejük kapcsolatát a kb. 15 évnyi korkülönbség miatt. Pedig Vera már be is mutatott választottjának: “Hoztam az apámat is.”

A tévéhiradóból kiderült, hogy máshol komoly vihar volt. Négy gólya tetemét mutogatták. Ezen Vera elszomorodott. Este nagyon sokáig nem akart elaludni, az ágyra ült és nézte, ahogy nagymama olvas, én meg gépelek. Próbáltunk rá hatni mindenféleképp, de hajthatatlan volt. Egyszer aztán megszólalt:

- Tudod, véletlenül elaludtam.

- Szoktál véletlenül elaludni? – kérdezte egri nagymama.

- Véletlenül is, meg jóságból is. – Azt is előadta, hogyan szokott horkolni Gergő (aki amúgy persze nem horkol).

Egyébként este felhívtuk anyát telefonon. Vera részletesen elmesélte a nap eseményeit. Nagymama hallotta a beszélgetésüket és elismerte, hogy mindent teljesen pontosan mondott. Hogy bírja ez a gyerek az egész nap legjelentéktelenebb eseményeit így megjegyezni? Ezt biztos Katától örökölte… (ide egy nevető pofa kívánkozik…)

Mi jár a fejedben?

pay to have essay written academic custom essays editing and writing services thesis proposal writing best eassy writing service