2008. 06. 22. “Az Úr napját szenteld meg!”

A vasárnap maradt a régi, semmiféle munkahely nem férkőzhetett bele. A vasárnap kell a feltöltődéshez. Ilyenkor együtt kell lennünk akkor is, ha idegeire megyünk egymásnak (dehogy megyünk, egy fél nap után már hiányérzetünk lenne).
Kati ilyenkor kántorkodik a Szent Család templomban, ezért mindig időben oda kell érnünk, ami nem is olyan könnyű két gyerekkel. Ha késésben vagyunk, Kati szól is nekünk, hogy megint az lesz a bevonulási ének, hogy “Futva jöttünk elibéd, oltárodhoz, Isten…”.
Vasárnap már csak azért is korábban kelek fel, mert ilyenkor van a nagy heti borotválkozás napja. Igaz, szakállam van, de egy kis részt minden héten leborotválok, hogy kevésbé nézzek ki farkasembernek, és hogy érzékeljem az idő múlását. Meg azért is, mert nincs szívem kidobni az arcszeszeket, meg borotvákat, amiket enyhe célzásként ismerőseimtől szoktam ajándékba kapni. (A tülipiacnál egyszer egy beás vagy oláh nő fúrót akart nekem eladni gyanúsan olcsó áron. Mikor meggyőztem, hogy barkácsolási antitalentum vagyok, próbálkozott egy borotvakészlettel is, aztán elnevette magát.)
Borotválkozás közben eljutott hozzám néhány hangfoszlány a szobából, például: “Anya, tanítom járni!” vagy a következő párbeszéd:
- Elvetteee!
- De az az ő keksze volt.
Kati később mondta, hogy buta ez a gyerek. Adott neki egy háztartási kekszet, erre azt mondja (mármint Gergő), hogy “jó bő’”.
Ahogy befejeztem, kisgatyában rohanhattam a szobába megnézni, hogy miért bömböl Vera:
- Gergő megharapott! – mutatta az oldalát a szóban forgó helyen. Felhúztam rajta a ruhát. Egy diónyi piros folt látszott, de fognyom egy sem, tehát nem volt vészes. Azért nyugtáztam magamban, hogy Gergőnek több reggelit kell adnunk, vagy felfal minket.
Csakhamar előkerült Gergő és a világ legtermészetesebb gesztusával egy csizmát tett az ölembe. Ezt honnan szerezte? Egy fél perc múlva megismételte a műveletet egy lakkcipővel. Na, mondom, ha most kihúz egy nyulat az ingujjából, már meg sem lepődöm. De megint kevesebb lett egy illúzióval. Kati a tegnapi szandálvadászatnál vette elő a cipős zacskót, azt ürítgette Gergő.
Raktunk oda a gyerekeknek kekszet, banánt, bodzaszörpöt, plüss játékokat, amikkel nem lehet zajongani (emiatt nem is érdekesek, de próbálkozik az ember). Egyébként Gergőnek a kólás üveg a kedvenc játéka. Egyszer egy szőlőleves üvegre akartuk kicserélni a kólásat, de nyüszített. Visszaadtuk a kólás üveget és kivirult az arca. Ha felvettük volna videóra már egy vagyont fizetett volna a kólagyár a reklámért. (Amúgy tudják, hogy a kóla, sör, bor felnőtteknek való, őket még nem mérgezzük.)
Vera ma sehogy sem akart felöltözni, pedig szép ruhát vehetett fel. Az ünnepi szandálja aztán jobb belátásra bírta. Annyira megörült neki, hogy még később sem vette le, amikor hazaértünk a templomból.
A ház előtt megint talált három muskátlit. Javasoltam, hogy rejtsük őket el a bozótban, és felvisszük, ha hazajöttünk. Közben egy fiatal akáchoz támaszkodtam, amelyből egy jatagánnyi tüske fúródott a hüvelykujjamba. Mutattam is Verának. Ő rákontrázott: “Nekem meg majdnem egy légy szállt a fülembe.” De még ezt is tudta fokozni: “Nekem meg a szám fáj belül alul, ahol nincs fogam (ergo a nyelve alatt).”
Az úton találtunk egy döglött verebet. Vera sajnálta, de érdekelte a dolog, úgyhogy még több dögöt akart keresni. (Otthon később azt játszotta, hogy a marionett madara megdöglött.) A döglött verébről újabb történet jutott eszébe: “Amikor még élt, felfújta magát, aztán megdöglött. Majd odamennek a hangyák, és hamm bekapják. Megeszik sokan.” …
(Eszembe jutott, hogy mit mondott, amikor először találtunk egy döglött galambot: “Milyen szép lehetett ez, amikor odafönn szállt.” Katinak az esetet úgy mesélte, hogy találtunk egy döglött sast. Vera már most is kész költő. Jobb, mint sokan, akik köteteket adnak ki… )
Az úton én voltam az oroszlán, akinek fáj a mancsa. A tüske még az ujjamban volt. Vera kérdezte, hogy mit segíthet. Mondtam, húzza ki a tüskét. Széttárta a karját: “De nálam csak csirkecomb van és galambhús.” Legalább jóllakottan kapok vérmérgezést.
A templom kapujában találkoztam annak az óvodának a vezetőjével, ahová már fel van véve Vera. Kínos magyarázkodás következett. Huh.
Közben Vera fellépcsőzött a karzatra és onnan kiáltozott, hogy pisilnie kell. Gergőt gyorsan Asztalos úr kezébe nyomtam, felrohantam Veráért és kivételesen kultúrált wc-be vittem, nem fa alá.
Miután megkönnyebbült, Vera embervadászatba kezdett a templom kapujában. Mindenkit invitált befelé: “Te is gyere be, te is.”. Sokan mosolyogva hallgattak szavára. Igazi apostol.
A mise kezdetére felmentünk a karzatra, hogy Katival lehessünk akkor is, ha orgonál. A karzat nagy előnye, hogy a gyerekek kicsit el vannak szeparálva és itt szabadabban mozoghatnak. Nagy hátránya, hogy úgy tervezték, hogy innen szálljon legjobban a hang. (Persze, ez a funkciója, de nem a gyermekzsivajra gondoltak.) A mieink meg két esetben hangoskodnak: ha hagyjuk nekik, és ha nem hagyjuk. Egy ismeretlen templomban Vera is megül szépen, de ide jár három hetes kora óta, így itt teljesen fesztelenül otthon érzi magát. Ha más gyerekek is feljönnek, akkor igazi gyermek valóságshow-t csinálnak.
Most különösen jó programot kínált a karzat, ugyanis belepték a döglött méhecskék. Lehet, hogy méreg végzett velük. Nem akartam kockáztatni, hogy Gergő bekapjon párat, ezért megkértem Verát, hogy szedje össze őket. Nagyon lelkes volt. Az egyik virágcserépbe, amit méhecsketemetőnek neveztünk ki, még akkor is hordott mindenféle döglött rovart, amikor a méhecskék rég elfogytak. Sajnos majdnem felkapott egy élő méhecskét is. Szerencsére Anna, az egyszemélyes szerzetesrend megóvta ettől. (Az eredetileg biológus végzettségű lány egy új alapítású rend egyetlen élő tagja. Ha így megy tovább, több rend lesz, mint szerzetes. Mindenesetre most Anna egész rendje kapott tőlem egy piros pontot. Ha tizenötöt gyűjt, kaphat egy ötöst is.)
A dalok szövegét minden misén a karzaton elhelyezett diavetítővel vetítjük ki a híveknek. A diák precíz rendben sorakoznak egy tucat dobozban. Most valaki, aki velem vélhetően igen közeli kapcsolatban áll, hanyagul Gergő vadászterületén hagyott egy ilyen dobozt. Elvettem tőle a diákat, a dobozt meg biztonságba helyeztem, így Gergő újabb zsákmányt keresett. Vera megnézte újra a méhecsketemetőt, majd elhessegette a levegőt az orra elől: “Na menjünk innen, olyan büdösek!” Én semmit nem éreztem az erjedő méhecsketestek áporodott bűzéből.
Kati újra a billentyűk közé csapott, Vera meg az arrébb tárolt szintetizátorhoz rohant és azon klimpírozott úgy, ahogy édesanyjától látta (a szinti nem volt bekapcsolva). Még néhány év és helyettesítheti Katit a hétköznapi miséken.
Gergőt a magunkkal hozott játékai egyáltalán nem érdekelték, a ventillátor viszont igen. Még egy jó kis csavart is talált benne, amivel lehetett hangoskodni. Vera inkább rajzolt. Pont az evangélium alatt szólt jó hangosan, hogy kér még lapot. (Mondjuk, régebben egyszer a néma csendben kiáltott, hogy bekakált. Ez ahhoz képest bikkmakk.)
Gergő a karzat hátsó lépcsőinél püfölte és szerelte a puffokat, olyan hangot adva, hogy bármelyik metálbanda felvette volna dobosnak. Amikor elvettem tőle “játékát”, persze bőgött. Én próbáltam a zajt tompítani, fél füllel meg a prédikációra figyelni. Közben Gergő olyan ügyetlenül lépett, hogy legurult egy lépcsőfokot. Nem ütötte meg magát, de nagy volt az ijedtség, ettől megint megtört a templom néma csendje. (A plébánosunk olykor kifejti a híveknek, hogy őt nem zavarja, ez azért Szent Család templom, hogy családok járjanak ide. De mindig akad egy-egy néni, akinek nem ilyen modern a felfogása. Fenti mondata azért sokkal közelebb hozta hozzám a szúrós szemű plébánost.)
Gergő hamar abbahagyta a sírást és haszontalan bőgés helyett inkább elmesélte az esetet Katinak: “Gyigyibügyű ejde véde.”
Vera közben mutatott nekem egy pókhálót, majd a fejét fájlalta. Felemeltem, ő megtörölgette a homlokomat: “Hű, de izzadsz!” Vajon mitől?”
A nép fennhangon imádkozta: “Kérünk, hallgass meg minket!” Ezt Vera valamiért viccesnek találta. Mutogatott rám és a többiekre: “Titeket hallgasson meg!”
Gergő már nagyon nyűgös volt. Kata megkért, hogy vigyem le, hátha elalszik a babakocsiban. Vera is lejött velem. Gergő nem aludt el, de megnyugodott a kocsiban. A kapu körül tologattam. Elvittem a gyerekeket áldozni is, ill. Vera már magától beállt a sorba. Ő még nem kap Jézus testéből és véréből (nem volt elsőáldozó), de hagyta, hogy a káplán keresztet rajzoljon a homlokára.
A mise végén beszélgettünk barátainkkal a templom előtt. Vera haragudott a lányokra, mert nem hagyták békén, viszont a környéken eldobált üvegeket összeszedte és bedobta egy kukába. Megnézett egy csipegető gerlét (mi is adtunk neki egy kiflivéget), majd intett nekünk: “Menjünk, mert megsülök!”. Igaza volt, mentünk. Petrikné még utánunk szólt, hogy a puffokat majd lehozza a karzatról. Kati szabadkozott, hogy már mi is épp ezt terveztük. Amúgy cseppet sem ciki a szituáció. Nem baj, Petrikék a barátaink.
Verával versenyt futottunk hazáig (Gergőt Kata hozta). Előnyt adtam neki, de így is utolértem. Most azért sem hagytam győzni.
- Győztem! – jelentettem be. Vera mérgesen nézett rám:
- De mind a ketten győztünk.
Végül kiegyeztünk döntetlenben.
A muskátlikat megkerestük és vázába tettük. Katinak megcsörrent a telefonja: Juhos Panniék a bolt előtt várták. Elszaladt a visszaváltható üvegekkel együtt. Akkor már vásárol is ezt azt (persze tejért külön vissza kellett mennie, mert a tegnap vett tej mára megint megaludt.)
Végül csak felugrott pár percre Panni is. Mesélte, hogy engem akart hívni valamiért, de édesapám mobilját csörgette meg. Aztán fel akart hívni vezetékesen, de ott is édesapámék számát tárcsázta. Ejnye.
Gergő elaludt, Vera meg elment anyával tankolni. Én meg számítógépfüggő vagyok és szószátyár.
Délután – gyűlünk:

Amikor anya hazajött hozott egy szál vörös rózsát:
- Gondoltam, ha te vagy a háziasszony, én hozok neked virágot.
Hehe, nagyon vicces. Valójában hazafelé a tankolásból felvitte Veronkát Zsuzsa mamáékhoz (a szüleimhez). A rózsát mamáék küldték Verának. Igaz, Vera náluk maradt, Kata mégis elhozta a rózsát, hogy vázába tegye.
Egyébként azt mesélte, hogy Verát nagyon érdekelte a tankolás mikéntje. Amikor eljöttek a benzinkúttól, megkérdezte hogy: “Most kipróbáljuk az új benzint?” Az 1000 köbcentis Suzuki úgy nyelt el 5000 Ft áru benzint, hogy az üzemanyag óra alig állt középállásba. Utána beugrottak az állomásra, hogy megvegyék a vonatjegyet holnapra. Vera nagyon lelkesedett a vonatokért. Még sohasem utazott igazi vonaton. Megbeszélték Katival, hogy egyszer majd felülnek rá, mondjuk egy kirándulás alkalmával. Azért a kocsi kényelmesebb, főleg, ha két gyerekkel és egy heti menetfelszereléssel utazik az ember.
Kint tűzött a nap. Amikor Gergőt betettem az átforrósodott autóba, nem álltam meg, hogy „el ne süssem”, az ebéd kocsiban sült Gergő lesz. Rendesen leizzadtunk mire nagymamáékhoz értünk. Már csak minket vártak az ebéddel. Vera zenét szeretett volna kapcsolni. Ráhagytam, de nem sikerült neki:
- Megnyomom a bekapcsoló gombot és mindig csak pik pik pik – panaszolta.
Biztosan rossz gombot nyomott. Mivel egy régi hifitoronnyal próbálkozott, ezt elnéztük neki. Zsuzsa mama direkt diétásra készítette az ételeket a gyerekek miatt, de Vera alig evett pár kanállal és Gergő is fanyalgott a káposztára (a levesből szépen evett), pedig igazán finom volt. Veronkának mondtam, hogy ha akarja, befejezheti az ebédet, de akkor nem kap édességet. Keresztet vetett, elmondta az imát, és elment. Most valóban nem volt éhes. Máskor, ha az édességelvonás szóba kerül, inkább bekap néhány falatot.
Ebéd után azok, akik szépen ebédeltek kaptak meggyes pitét. Gergő Kati kezéből is kikapta a szeletet. Nagyon ízlett neki. Vera szomorkodott, hogy ő nem kap. Nagymamának megesett rajta a szíve, de nem engedtük, hogy adjon neki. Ezen kicsit összemordultunk édesanyámmal, de Vera nagyon jól tudja a szabályokat. Ha nem vagyok vele következetes, neki ártok. Legközelebb talán azt a szabályt szegi meg, hogy az úttest szélénél megállunk.
Katinak megint el kellett mennie, hogy elintézzen pár dolgot a délutáni plébániai képviselőtestületi üléssel kapcsolatban. Vera nagyon szeretett volna vele menni. Megengedte neki, hiszen holnap több napra elutazik, ki kell használni az együtt töltött időt. Én maradtam Gergővel. Nagymama egyszerre három játékot nyomott Gergő kezébe, ebből kettő vagy felhúzós vagy elemes volt, de mire Gergő megnézte volna őket, már újabb játékokat hozott. Aztán lépten-nyomon Gergő sarkában volt, hogy el ne essen. A tanév elején egy pszichológus lány tartott nekem meg még néhány tanárnak továbbképzést. Kb. fél óráig beszéltem vele, amikor megkérdezte, hogy ugye nekem tyúkanyó típusú édesanyám van. Ennyire látszik? Azért abból, ahogy Gergővel és Verával viselkedik, nagyjából sejtem, hogyan bánt velem hasonló idős koromban. Csoda, hogy normális lettem. Bár ezzel a kijelentéssel sokan vitatkoznának, elsősorban a feleségem, aki pont azért jött hozzám, mert lökött vagyok.
Félreértés ne essék, tisztelem és szeretem a szüleimet. Sok nehézség árán neveltek fel engem és a nővéremet, és most is minden segítséget megadnak nekünk. Csak anya itthon is óvónő. Büszke rá, hogy nála az óvodában soha nem esett el egyetlen gyerek sem (szerintem megkötözi őket) és ha a legkisebb karcolást felfedezi a gyermekeinken,, azért bizony kikapunk. Mondanom sem kell, hogy ha egész héten nem volt egy esés vagy bukfenc sem, akkor pont náluk vágódik el úgy az egyik gyerek, hogy mamának a szélütés közeli vérnyomása felszökik valahová az Olimposz csúcsára. Egyébként vicc nélkül. Ha édesanyám vagy nagymamám vérnyomását új orvos méri meg, azonnal gyógyszert tesz a nyelvük alá, hiába mondják, hogy így élnek negyven éve. Az Almási család ezen kívül még egy egész sor biológiai furcsaságot tud produkálni. A házi orvosunk már külön kategóriaként kezel minket. Szokta mondani, hogy: “Erre a betegségre senkinek nem adnék antibiotikumot, de egy Almásinak azonnal.”
Gergőt a játékoknál továbbra is jobban érdekelte a meggyes pite. Ezzel, meg néhány egymásba rakható pohárral vígan elvolt, amíg Kata megérkezett a tündöklő nyári harmatként lebbenő hófehér Suzukinkkal.
Veronka elaludt a kocsiban, ezért rám csörgött mobilon, hogy menjünk le. Így tettünk és megindult a száguldás az úton Bocskaikert felé. Itt tartottuk a kihelyezett gyűlésünket. Mire odaértünk, a gyerekeik kialudták magukat. Vagy negyvenen jöttek a gyűlésre a gyerekeket is beleszámítva. Szerencsére itt nem én voltam az egyetlen férfi, akit a felesége fuvaroz (bár nekem is van jogosítványom), mert a jelenlévő férfiak egyöntetűen szeretik a pálinkát. Én is felhajtottam egy kupicával, majd a kezembe nyomtak egy sört is. Bornak jobban örültem volna, de nem akartam kilógni a sorból. A gyerkőcök elmentek homokozni. Többen megjegyezték, hogy milyen szépen játszanak. Gergő is mindig talált magának alkotni valót. Egy párnának látszó homokkupacra rá is feküdt úgy, hogy a füle telement homokkal, de láthatólag kényelmesnek vélte.
A gyűlés alatt Vera a többi gyerekkel játszott, vagy Gyarmatiék Zoli fiával beszélgetett, aki nálam is magasabb vagy másfél fejjel, Gergőre meg Petrikék Andi lánya vigyázott, akit egy ólomlábú évig tanítottam informatikából. Ő azon kevés egyének egyike, akire nyugodt szívvel rábízom a gyermekeimet.
Vera Gergő hátán talált egy igen kókadt lepkét, amit könnyűszerrel megfogott, bár kértem, hogy ne tegye, mert lejön a hímpor a szárnyáról. De annyira örült neki. Órákig a lepkéjével játszott. Kis vödörbe tette, onnan sem szállt el. Még akkor is ott volt, amikor ruhát kellett cserélnünk, mert Verát lelocsolta a kerti csap.
Amikor hazaindultunk, megkértem Verát, hogy tegye a lepkét egy virágra. Nem vihetjük haza, mert nálunk elpusztulna (valószínű, hogy már akkor a végét járta, amikor Vera megtalálta. Nem szerettem volna, ha otthon pusztul el, minek szomorítani Verát). Némi rábeszélés után elengedte a lepkét. El is köszönt tőle: “Szívesen, hogy elengedtelek, de most mennünk kell.”
A kocsiban viszont szomorkodott, amiért kedves lepkéjét ott kellett hagynia. Kati megvigasztalta, hogy jobb a lepkének szabadon a családjával, barátaival. El is játszották. Kati volt a lepke. Verának nem tetszett az ötlet, hogy anya lepke legyen:
- És ki lenne a mi anyánk – szipogta -, és ki vigyázna ránk, és ki vezetné az autót?
Azt hiszem, többet kell vezetnem a gyerekeim előtt.
Jóval lefekvési idő után értünk haza. Gergő szopizott, aludt. Mindketten ugyanarra gondoltunk Katival: Talán ez volt az utolsó szopija. Vajon hogy fogja viselni, hogy az elkövetkező napokban nem kap anyatejet… hogy nem kapja meg anyát. Katit nyugtattam, hogy helyt fogok állni, de nem vagyok magamban teljesen biztos. Emlékszem azokra a napokra, amikor Kata (Gergő születése miatt) kórházban volt, és egyedül voltam itthon Verával. Minden éjjel remegve ébredt az anyját keresve. Most Kata olvasott Verának mesét és megbeszéltük vele, hogy hármat kell úgy aludni, hogy nem lesz itt anya. Aztán megyünk együtt Szegedre, ahol ott lesznek az unokatestvérei és egri mamáék is. Addig pedig egri mama is nálunk fog egyszer aludni. Azt is megígértük Verának, hogy alhat a szülői ágyban apával. (Így, ha Gergő felébred éjszaka és nyűgös lesz, nem kelti fel Verát… reméljük.)
Kati a fiatalabbik bátyjáéknál, Béláéknál fog lakni Budapesten. Remélem, jól alakulnak a dolgok nála is, nálunk is!

Mi jár a fejedben?

mla research paper make my essay better online advantages of buying essays online safe help writing paper best vacation essay