2008. 06. 21. Egy nap a pihenésre

Éjszaka sokáig fenn voltunk Katival, ill. felváltva aludtunk, mert reggelre készen kellett lenni az újsággal. Azt terveztük, hogy reggel kialvósat játszunk, hiszen szombaton anyának nem kell munkahelyére menni. A gyerekek viszont egy hét alatt tökéletesen alkalmazkodtak Kata új munkarendjéhez és ma is felébredtek fél hétkor. Gergő homlokán volt egy piros folt. Nem tudjuk, hogy elaludta, vagy beütötte az ágy szélébe, de nem nagyon zavarta.

Gergő kapott szopit, Verának meg önző módon megengedtük, hogy mesét nézzen, ha csendben van, és visszafeküdtünk aludni. Gergő az ágyunk körül mászkált, vagy ahogy mondani szoktuk, “kolbászolt”. A lábamat ezért lelógattam az ágyról, hogy eltakarja a konnektort, ill. észrevegyem, ha Gergő turkálni akarja. Ugyan van benne gyerekdugó, de hadd szokja meg, hogy nem nyúlunk hozzá. Ráadásul, mióta Vera kinyitotta egri nagypapa számzáras aktatáskáját, úgy vagyok vele, hogy ne próbálgassuk feleslegesen, mire képesek a gyerekek.

A módszer részben bevált. Gergő nem fért a konnektorhoz, de nagyon jól elszórakozott a lelógó lábaimmal, felmászott rájuk és hintázgatott, amitől nem tudtam épp felhőtlenül pihenni. Ráadásul Gergő közben nyűgös lett és az ujját is bekapta, ami nála annak a jele, hogy álmos. Bevittem a kiságyba és lefektettem, de ettől meg éktelenül ordítani kezdett. Áttettem hát arra az ágyra, amin szopizni szokott. Itt megnyugodott, le is feküdt. Odafeküdtem mellé, mert ennek az ágynak nincs pereme, könnyen legurulhatna róla. Gergő aludt néhány percet, meg én is mellette. Aztán a fiacskám még elszórakozott azzal, hogy szabadon garázdálkodhatott az ágyon. Ezt is megunta egyszer, úgyhogy végleg lemondhattunk az alvásról. Gergő még próbálkozott a konnektorral, de határozottan rászóltam, hogy nem szabad, és értett a szóból. A következő lépés az lett volna, hogy elkapom a csuklóját és elviszem innen. Már tapasztalta néhányszor és rájött, kár próbálkozni.

Ha már aludni nem tudtunk, legalább „fetrengtünk” egy kicsit a gyerekekkel. Gergő azt nagyon élvezte, hogy a nagy franciaágyunk paplanjain és párnáin nyúlándozhatott, forgolódhatott. Hogy halmozzam az élvezeteket, készítettem magamnak egy habfürdőt, és a gyerekeket anyára hagytam.

Aki a fürdőkabinunkat valamikor régen fürdőszobának nevezte el, vagy igen vicces kedvében volt, vagy nem fürdött soha. A “szoba” akkora, hogy egy ember és egy fürdőkád épp befér, de mi még betettük a mosógépet is, valamint két sarokba polcokat szereltettünk, és a mosógép tetejét átminősítettük pelenkázónak. Kati pont akkor hozta Gergőt pelenkázni, amikor elmerültem a habokban. Gergőt nagyon érdekelte, hogy mit művelek. Olyannyira, hogy semmi mással nem akart foglalkozni, és nem hagyta Katinak, hogy tisztába tegye. Sosem szoktunk pucérkodni a gyerekek előtt, de most megengedtem Gergőnek, hogy bejöjjön mellém a kádba, úgyhogy mi férfiak együtt fürödtünk. Gergő különleges adalékot is kevert a fürdővízbe, olyasvalamit, ami tényleg belőle fakadt, úgyhogy jobbnak láttam kiszállni.

Az előtérben Kati épp a szekrényben kutatott, egy nagy táskát keresve, hogy a hétfői utazáshoz legyen mibe pakolnia. Közben levert egy üveg szélvédőmosó folyadékot. Ennek az illata is elég jellegzetes, ráadásul a kifolyt folyadék az egész “előszobát” elöntötte.

Vera nézte a nagy művet, és hogy mi a kiömlött lötyiben totyogunk, majd megszólalt:

- Nem baj, ha belelépek, nem baj.

- De – kontrázott anya -, vizes lesz a zoknid.

- Majd kimossátok –, tért Vera napirendre a dolog felett.

Mivel a romeltakarítás alatt Vera nem jöhetett ki a nagyszobából, megint nézhetett mesét. Amikor vége lett, kikapcsolta a televíziót, és velünk is közölte: “Vége lett, és azt gondoltam magamban, hogy kikapcsolom.”

Egyéb dolgokban is nagyon önálló volt ma. Azért odajött hozzám is egy kis megerősítésért: “Elpakolom a játékokat. Remek ötlet?”

Valóban el is pakolt szépen mindent. Egy összerakós játékot összeszerelve szeretett volna elrakni, de pont, amikor az utolsó darabot tette a helyére, ráesett, és a játék teljesen széthullott. Vera hüppögni kezdett, de mondtam neki, láttam, hogy szépen összerakta, és ha szeretné, segítek újra összeszerelni. Szerette volna, így a játék hamarosan összerakva került a helyére.

Megnéztem a híreket a tévében. Vera a híreket nem szereti, most is megkért, hogy inkább mesét keressek, de mondtam, hogy engem ez érdekel. Sok borzalom van benne, de nem lehet kikerülni. Most olyan hír is volt, ami Verát érdekelte. Gólyákat gyűrűztek.

- Bekötözték a lábát, hogy ne fájjon? – kérdezte Vera.

Mutattam neki a gyűrűmet és elmagyaráztam, hogy ez azt jelenti, hogy anya férje vagyok. A gólyák gyűrűje meg azért van, hogy később felismerjék őket.

Kati közben újra elaludt, én meg elpakoltam iskolai cuccaimat olyan helyre, ahol még véletlenül sem akadhatnak a kezem ügyébe. A szolgálati pendrive-omról is leszedtem mindent és a gépem megfelelő mappáiba pakoltam. Vera közben unatkozott, úgyhogy kifestett egy törpikés kifestőt, odaadta Katinak, hogy azzal aludjon. Később költögette Katit: “Már fel is ébredhetnél!” A művelet nem járt eredménnyel. Vera elrohant pisilni, de a wc padlójára csurgott, amit a wc-be szánt. Szomorúan mondta, hogy: “nem voltam elég gyors”. Az ilyen esetek időnként sűrűsödnek. A tegnapi bepisilése után lehetett rá számítani, hogy ma is bekövetkezik. Valahogy ilyenkor jobban mozgatja a fantáziáját a dolog. Kicsit morogtam rá, hogy már igazán nagylány, jobban is vigyázhatna. Mondtam, hogy vetkőzzön le és adtam neki új bugyit meg zoknit. Felöltözött, de nagyon el volt szontyolodva, úgyhogy adtam egy barackot a feje búbjára és elismertem, hogy ügyes volt, hogy legalább a wc-ig elért és nem a parkettára pisilt. Abban is megegyeztünk, hogy szerencse, hogy szoknya volt rajta, így nem volt nagy baj.

Ebédet ma nagypapa hozott, holnapra meg hívott minket, hogy ebédeljünk náluk. Nem erőszak a disznótor, de szeretjük, úgyhogy megyünk.

Tűz és jég:

Avagy hiszti, harag és fagylalt. Ezek határozták meg a délutánt. Pedig jól indult. Együtt ebédelt a család. Kati elmesélte, hogy amikor tegnap Veráért ment a bölcsődébe, megmutatta, hol találtuk a cincérlárvát és epret is ettek a fáról. Amikor pedig hazaértek, Gergő keresett engem. Mondogatta, hogy “apa, apa”.

Az étel remek volt, ebéd után pedig Vera öt ujját mutatva kiáltotta nekem, hogy ennyiszer szeret. A konyhában még vívtunk egy légkard párbajt. Vera lány volt én meg gonosz. Úgy tettem, mintha két kézzel fognám egy kard markolatát, de Vera rám szólt, hogy egy kézzel kell. A múltkor egy üzletben kipróbáltunk egymás ellen két játékkardot, de nem vettem meg őket, azért ne tanítsuk már rosszra a gyereket. (Vagy legalább ne legyen róla tárgyi bizonyíték.) Persze Gergővel egészen más lesz, ő már most nagyon jól birkózik, de ha nagyobb lesz, igazán összemérjük az erőnket. Verát szoktam hagyni, hogy nyerjen, nemcsak a légkardban, hanem futóversenyben is. Memóriajátékban és kirakóban minden tudásomat bevethetem nyugodtan, ezekben sokkal jobb nálam. Kirakóból a 160 darabosat is kirakja egyedül. Számítógépen szoktunk hangmemóriát játszani. Itt azt kell megjegyezni, hogy egy-egy ábrára kattintva milyen hangot hallunk. A számítógépet egyébként remekül használja a kis hölgy. A múltkor mondta, hogy kikapcsolta a gépet. Katival megkérdeztük, hogy megnyomta-e a gombot. Vera a fejét rázta: Dehogy! Rá kellett kattintani kétszer az x-re, aztán a zöldre… Tehát a gyerkőc három évesen szabályosan kilépett az alkalmazásokból, majd menüből állította le a gépet. Ha Zsuzsa mamáék vigyáznak rá, szoktam nekik mondani, hogy ha valamelyik gépet nem tudják kezelni, szóljanak Verának.

Ebéd után anya elpakolta a ruhákat, amelyeket én egész héten mostam, és már egész jópofa kupacot sikerült raknom belőlük. Nem akartam megbolygatni Kata rendszerét a szekrénybe rakásnál, meg lusta is voltam. Ja, és Kata a lelkemre kötötte, hogy addig meg ne írjam a naplót, ameddig fel nem mossa a konyhát. Most épp a konyhában dolgozik, tehát “határeset, belefér”. A lényeg, hogy tényleg szorgosan elvégezte azokat a házimunkákat, amikhez nekem nem fűlt a fogam.

Vera játékosan birkózott Gergővel. Ráadta a lecsúszott zokniját (nekünk sem könnyű munka), majd a ráadott zoknit levette róla. Szerintem már nagyon várja, hogy Gergő igazi játszótársa legyen, mint Ákoska a bölcsődében. Próbáltam is bevonni Gergőt a közös játékainkba, nem túl szerencsésen. Vera kitalálta, hogy legyek én a vadász, ő meg a vadászkutya és keressük meg a fehér kakast. Magamban rögtön azonosítottam, hogy ez a Vukból van. A fehér kakast meg kell találni, és haza kell vinni a baromfiólba, ezért úgy tettem, mintha puskát kanyarintanék a vállamra és némi keresgélés után rámutattam Gergőre:

- Ott a fehér kakas.

- Nem, ez egy baba – javított ki Vera -, fúj, nem lövünk le egy babát.

Én igazából a fehér kakast sem akartam lelőni. A róka miatt hoztam a puskát.

Később Vera előszedett egy kisautót, amire felülve tucatszor végigszáguldott a lakáson. Gergő mindenhová követte némi fáziskéséssel. Soha nem érte utol, ettől elkeseredett és legörbült a szája. Figyelmeztettem Verát, hogy ebből előbb-utóbb baj lesz, abba kell hagyni a lakásban kocsikázást. Vera nem hallgatott rám, Gergőnél meg eltörött a mécses, ezért a kiskocsit feltettem a futópad tetejére, ahol nem érhették el. (A futópadot használtan, újszerű állapotban vettük, hasonló állapotban eladó).

Csodák csodája, délután mindkét gyerkőc elaludt. Vera kb. fél órával később, mint Gergő, de később is ébredt fel. Ébredés után mindkettő bőgött. Vera azért, mert fájt a hasa, Gergő meg azért, mert Vera bőgött. Ha Vera sír, Gergőre is mindig átragad. Fordítva ez szerencsére nem igaz, bár Gergő nagyon nyugodt gyerek. Többet hallani a kacagását, mint a bőgését.

Vera hasfájása ismét elég érdekesnek bizonyult, mert kisvártatva átment lábujjfájdalomba. Engem nagyon felidegesít, ha egy gyerek bőg (szerencsére nálunk tényleg ritka), ezért Kata próbált Vera lelkére hatni, hogy mondja el, mi baja van, mi fáj és miért.

Egy idő után ő is feladta. (Még azt sem hagyta, hogy kenőcsöt kenjünk a fájós részre.) Megegyeztünk, hogy egyikünk elmegy Gergővel a főtérre korzózni, a másikunk pedig marad Verával. Vera emlékezett, hogy múlt héten a korzón csúszkálhatott egy nagy felfújhatós bálnán. A lehetőség, hogy a bálna ismét ott lesz, hamar meggyógyította. Már sántikált is a fájós lábán, hogy felvegye a szandálját. Ismét nagy szandálkeresés következett. Kata mondta Verának, hogy segítsen ő is keresni, de Vera kikérte magának: “De hát én fogom felvenni!”. Egyes kultúrákban ez a kettő nem zárja ki egymást. Egyébként én sem sokat segítettem. A hétre elegem volt az eltűnő szandálokból. Végül Kati találta meg a vendégszobában a földön egy plédbe csavarva. Nem is tudom, hogy nem néztem ott előbb.

A korzóra kocsival mentünk. Az autóban Vera ecsetelte nekünk, hogy a csúszkálós gumibálna gumibálnalány, mert szép a szeme. Gergővel ketten – mi szép szemű férfiak -, nem éreztük túl hízelgőnek a megjegyzést.

A korzón már annyira megfeledkezett Vera a ki tudja, mi okból fájós lábáról, hogy a főtér összes galambját és verebét elkergette, holott ez előtte egy vadul száguldozó biciklisnek sem sikerült. Nem számoltam, hogy hány tornatermi kört futhatott le, de tesitanár kollégáim meg lettek volna elégedve a teljesítményével.

Katival szerettünk volna enni valami hizlalót és egészségtelent nulla tápértékkel. Hamburgerre gondoltunk, de Vera inkább fagylaltra vágyott. Akkor már legyen kanalas fagylalt. Beültünk egy előkelőnek számító cukrászdába. Katinak és a babakocsinak utat adott egy ripacs színész, akit felismertem, de nem adtam meg neki azt az örömöt, hogy ezt észre is vegye rajtam. (Ahogy láttam, a járókelők sem, pedig pont úgy ült, hogy mindenki jól láthassa, aki erre jár.) Egy fiatal lány felvette a rendelésünket. Ám évszázadokig tartott, mire kihozott három fagylaltkelyhet. Máshol, ha ablaknál kéri az ember, pikk-pakk a kezébe nyomják. Biztos nehezebb kehelybe tenni a gombócot. Gergőnek közben adtunk egy száraz kiflit, mert már kinézte mások szájából az ételt, ráadásul az asztal tetejére akart mászni és hangosan dobolni rajta. Végül kerítettünk neki valami ropit is. A lány végre valahára kihozta a fagyinkat. Ugyan nekünk sem azt hozta, amit kértünk, meg a szomszéd asztalnál ülőknek sem, nem vitatkoztunk vele. Olyan jól kiéheztetett minket, hogy alig vártuk, hogy rávethessük magunkat bármi ehetőre. Vera ismét tanúbizonyságot tett arról, hogy tisztában van a mennyiségek közti különbséggel. Ő ugyanis csak egy gombócot kapott, míg én hármat. Rávett hát, hogy cseréljünk. Belementem. Gondoltam megkóstolja, aztán visszacseréljük. Tévedtem. Igaz, az alján még hagyott nekem és Gergőnek adta az ostyáját meg némi tejszínhabot. A gyümölcsdíszítés egy részét is Gergő ette meg.

Eddig még hellyel-közzel elégedettek is lettünk volna, hanem a számlát csak nem akarták hozni (a szomszéd asztalnál már másodjára kértek vizet, de még senki nem adott nekik). A gyerekek meg egyre nyűgösebbek lettek. Elvittem őket magammal. Locspocsoltak a szökőkútnál, ittak az ivókútnál (Vera a ruháját is összevizezte), aztán Vera megöntözött egy fát a Tourinform bódé mögött, miközben Gergő gyönyörködött az elrobogó villamosban (a villamos utasai meg Vera fenekében).

Feltételeztem naivan, hogy Kati már égen-földön keres minket, hát visszamentünk a cukrászdához, de út közben kezet mostunk a szökőkútban. Kati még mindig a számlára várt. Ekkor döntöttük el, hogy ide sem jövünk többet. Amikor megláttuk a számla végösszegét, azt is eldöntöttük, hogy az ismerőseinket is lebeszéljük arról, hogy valaha ide jöjjenek. Bosszúból Vera csökkentette egy kicsit a forgalmukat azzal, hogy olyan hangerővel közölte Katával, hogy pisilt és kezet mosott, hogy azt még a Nagytemplom mögött is hallották.

A cukrászdából kijőve megcsodáltuk a pár éve sok millió forintból felállított hőmérsékletjezős-harangjátékos-mechanikus-digitális órát is. Épp harangozott valamit, amiről Verának az volt a véleménye, hogy altató zene. Hogy felpezsdítse magát, elkergette a galambokat, amiket egy kislány épp megfigyelt az anyukájával. Én kértem elnézést helyette.

Hazafelé Vera újabb okosságaival és butaságaival szórakoztatott minket. Elmesélte az éjszakai álmát: “Azt álmodtam, hogy a gyerekek elvették a tűzoltóktól mind az összes fát, amit felhordtak a ház tetejére, mert házat akartak építeni a gyerekeknek…”.

Otthon egy gyermekjáték rugalmas tartórúdjából horgászbotot csináltunk, amire csalinak egy plüss csikóhal van felrakva. Ezzel Kati kihorgászta párszor Verahalat, majd belökte a fürdőkádba, hogy házi halacskánk legyen.

Gergő nyugovóra tért, Verának meg elolvastam a mesét, amiért tegnap megküzdött, ill. a háromnegyedét elolvastam, mert onnantól Vera akarta olvasni. Győzködött, hogy mondjam el, hogyan kell olvasni. Mondtam, hogy a betűket meg tudom mutatni, de olvasástanulással még ráér, hiszen azért fog iskolába járni. (Néhány betűt és számot már jól felismer és le is rajzolja őket. Ha lát egy hármast valahol, rögtön mondja, hogy ő ennyi éves. A kezén is mutatja a hármat.). Vera nem hagyta annyiban. Azért is elolvasta a mesét, bár a végleges verzióra a meseíró sem ismert volna rá.

Ima után még nem akart aludni. Sokáig kint volt édesanyjával a konyhában. Segített neki.

Mi jár a fejedben?

best custom writing thesis paper writing help for teachers make assignment online a1 essay review