2008. 06. 20. Bizony, bizony…

Mozgalmas délelőttünk volt, de nálunk ez a megszokott. Tegnap, amikor Katival és a gyerekekkel bevásároltunk, mondtam, hogy vegyünk tejet, de Kata emlékezett rá, hogy van otthon egy bontatlan. Volt is, de ma reggelre a jogosítványa szerint 21-ig jó tej megaludt a hűtőben. Kata így nem tudott tejet inni. Mondta, hogy visz be magával a munkahelyre joghurtot. Ajánlottam, hogy vigyen aludttejet.
Vera közben elcsúszott a fürdőszoba reggeli zuhanytócsáktól nedves kövén és megütötte magát. Csak úgy lehetett meggyógyítani, hogy visszatettem az ágyba és engedtem mesét nézni. A gyógykezelés eredményes volt. Öt perc múlva már szólt, hogy meggyógyult.
Vera szandálja még mindig nem került elő, mégis megoldódott a szandálrejtély. Tegnap előtt nagypapa hozta el Verát a bölcsődéből – tévedésből a benti szandáljában.. A jó szandálja tehát a bölcsődében lesz valahol.
A mai reggeli igencsak pénteki volt. Kata joghurtozott, én kihagytam a reggelit, a gyerekek meg tejszeletet ettek.
Ma Vera teljesen jól öltözött fel, csak a nadrág felvételénél segítettem. Gergővel volt egy kis morcogásunk, mert Gergicseknek mostanában az a mániája, hogy – amint nyílik a fürdőszoba vagy a wc ajtaja – ő rögtön megjelenik és ráveti magát a használt pelenkagyűjtő vödörre, vagy a szennyes ruhára, vagy bármire, amire nem szabad. Szerencsére el lehet terelni a figyelmét bármivel, ami szétszedhető (legalább egyszer) és lehetőleg össze is rakható. Egyszer visszatette a túró rudit a papírjába. Ha valamit lehet szerelni, azzal elvan fél óráig.
Újabb öreg készülékünk tért nyugovóra. A videómagnóm, ami végigkísérte gyermekkoromat, amivel suhancként titokban vettem fel korhatáros filmeket, amely a lányom először látott jelenetet a Star Wars-ból (vagy ahogy ő nevezi: a lépegető robotos meséből), amelynek a feje olyan érzéketlen volt már, hogy pálinkával is nyugodtan lehetett tisztítani,… szóvel ez a kedves öreg lakótárs végleg felmondta a szolgálatot. Egy ideje már csak az órája működött, de megtartottuk, mert világított és látszott a sötétben. A tegnapi áramszünetet azonban ez sem élte túl. Majd elviszem nagypapához, hátha tudja használni alkatrésznek.
Bölcsődébe indulás előtt mindkét gyermekünk megfésülködött anya fésűjével (Gergő ebben is utánozza Verát), Vera pedig segített nekem feladni Gergő szandálját, ugyanis nekem elég nehéz lehajolnom. Vera megvigasztalt, hogy még nem vagyok olyan kövér, mint dédimama. Ez tényleg megnyugtató, még van hová hízzak.
Az úton Vera újabb dalt költött. A dallama ismert Halász Judit előadásában, de a szöveget kislányom aktualizálta: “Boldog, boldog, boldog bölcsibejárást…”. Nagyszerű meséket és dalokat talál ki. Perceken keresztül bír olyan szöveget énekelni, ami épp eszébe jut. Az egyik kedvenc dalom, amelynek Vera ezt a címet adta: A felfújhatós volkswagen bogár kippukant. Sajnos nem volt nálam semmi, amivel fel tudtam volna venni és Vera költeményei egyelőre megismételhetetlenek. De ha megtanul írni. :) Az én egyik gyerekversemet is egy olyan antológiában adták ki, amelyben egyetemisták és főiskolások írtak. Anyósom szerint a fantáziáját tőlem örökölte. Szerencsére a zenei érzékét és a nyelvérzékét nem. Bár apósom szerint (aki annyi nyelvet beszél, hogy a 2001-es népszámláláskor nem fért ki az adatlapjára), olyan, hogy nyelvérzék nem is létezik, csak érdeklődés és kíváncsiság. Mondjuk az ő elméletei szerint engem nehéz hová tenni, ugyanis szerinte a pedagógia nem tudomány, angolul meg mindenki tud. Erre itt vagyok én, aki azért nem vehettem kézbe a pedagógia szakos diplomámat, mert nincs meg a szükséges nyelvvizsgám. Ettől függetlenül nagyon jól kijövünk egymással, főleg, amióta apósomék Egerbe költöztek és több hordónyi boruk áll a pincében. (Az orvos vörösbort írt fel nekem.)
Úton a bölcsibe Vera feldobott egy botot egy fán ülő balkáni gerlének “Nesze te galamb!” felkiáltással. Kérdeztem tőle, hogy miért akarja bántani, de elmagyarázta, hogy nem akarta bántani, csak le akarta bökni a fáról. Erről eszébe jutott egy történet a galambokról. Már mesélte egy ideje, amikor kicsit ellankadhattam, mert rákérdezett: “Ez érdekes történet, meséljem tovább?”. Természetesen bólintottam, tehát folytatta: “…a vakondot nem eszik meg a madarak, csak a kukacot…”. Aztán azt játszottuk, hogy ő sasanyuka én meg a sasfióka és hozott enni nekem, de én nem kértem kukacot, inkább egeret, pockot, nyulat. A kukacot egyék a rigók!
Bementünk egy pékségbe venni valami rágcsálni valót. Vera egy ivólevet választott, Gergő meg leszedett magának egy zacskó földimogyorót, de azt kicseréltem két zacskó ropira. Az egészet Vera kezébe adtam, hogy adja oda az eladó néninek. Vera örvendezve mutogatta, hogy ez mind az övé. Egy néni kedvesen mosolygott rá: “Meg a két szép kék szemed is a tiéd.” (Később észrevette, hogy a Gergőé is olyan, meg az enyém is. Nem akartam én előhozakodni ezzel…)
A bolt előtt egy lócára ültünk ropizni és ivólevezni. Vera rögtön megállapította, hogy milyen ízesítésű az ivólé: almás és csőrikés. Kételyeimnek adtam hangot, szerintem ugyanis Csőrikét csak rárajzolták a dobozra. Nem valószínű, hogy kiscsibéket facsartak bele.
Közben elkövettem egy gyilkosságot. Véletlenül eltapostam egy futrinkát. Vera ezt nagyon nehezményezte, bár mentegetőztem, hogy csak véletlen volt. Hogy helyrehozzam hibámat, a döglött bogarat egy hangyabolyba tettem, így a gyilkosság átminősült hangyaetetéssé.
A volt általános iskolám előtt is elhaladtunk. Innen épp most vitték el a szemetes-konténert. Az pedig köztudott, hogy mindig és mindenféle kukásautó tevékenységét végig kell nézni. Ez különösen érdekes volt, mert olyan kukásautót, ami konténert szállít, még nem láttunk felpakolni. Gergő is nagyon nyújtogatta a nyakát, hogy jobban lásson. Közben egy kutyát sétáltató tinilány is mellettünk haladt el óvatlanul. Vera megkérte, hogy hadd simogassa meg a kutyáját. Nagyon kedves kutya volt, csak nagyon fiatal, fiatalabb Gergőnél is. Vera teljesen jól utánozta a vonyító hangját. Mivel a lány pont a bölcsőde felé sétáltatta a kutyát, mentünk utána. Szegény állat egész úton kapkodta a fejét, hogy milyen kutya vonyít mögötte, de amikor hátrafordult, csak egy nagy, meg két kicsi embert látott. Ráadásul az egyik kicsinek kerekei is voltak.
A bölcsiben megint Gergő kötötte le az összes gyerek figyelmét, csak Veráét nem. Az övét egy ugráló labda. Mondtam is a gondozónőknek, hogy édesanyám szívbajt kapna, ha meglátná, hogy Vera ilyenen lovagol. Amikor elmentem és benéztem a kerítésen, akkor már motorháton kergetőztek társaival az udvaron.
Gergővel elindultunk a buszmegállóhoz. A belvárosba kellett mennünk elintézni pár dolgot a GYED-del kapcsolatban. Gergő a megállóban kikacagott két emós srácot. Egyébként le nem vette róluk a szemét. Elég érdekes jelenségek voltak, az tény. A buszban viszont már csak a nyitható tető érdekelte, amelyet pont a szeme láttára nyitott fel egy srác. Fiamnak egyébként egy zokszava nem volt, amíg elértünk a Magyar Államkincstár épületébe. Itt is ki kellett próbálnom a liftet a babakocsi miatt. Az első liftre ki volt írva, hogy nem üzemel, a másodikba meg beragadtam egy eszméletlenül gyönyörű nővel együtt. A gyereket és a babakocsit leszámítva ez klasszikus vígjátéki elem. Ha nem velem történik meg, azt hinném ,, csak kitaláltam, hogy felturbózzam a naplót. Egyébként már csak azért sem tennék ilyet, mert a vígjátékoknál a klasszikus szó azt jelenti, hogy unalmas. A fórumomban valaki azt írta, hogy tetszik neki, hogy lényegre törő és érzékletes a stílusom. Ez általában igaz. A hölgy lábáról viszont tudnék egy romantikus regénybe illő, több oldalas leírást adni. Nem teszem, mert a feleségem is olvassa a naplót (így is ki fogok kapni, hogy miért írok ilyeneket, meg azért is, hogy miért írom, hogy ki fogok kapni… Tudom, igaza van.).
A liftből meglepően hamar kiszabadultunk (persze ilyenkor mindig) és hamarosan szembesültem vele, hogy kevésbé szép nénik is dolgoznak itt. Az ügyintéző jól letolt, hogy miért csak most jövök, és miért nem hoztam ilyen, meg olyan papírt és most már csak fél havi GYED-et fogunk kapni, meg stb. Nagyon elnézést kértem hanyagságomért, és fülemet behúzva elkotródtam.
Az épület előtt találkoztam Ákossal, régi barátommal, akinek már rég megbocsátottam, hogy középiskolás korunkban lecsapott egy lányt a kezemről (egyébként a lány nem is tetszett), de azóta is csak egy égetett cserépedényhez szoktam hasonlítani. Tetoválásait elnézegetve mondtam is neki, hogy a lányom épp tegnap tolt le egy bácsit, amiért olyan buta volt, hogy összefirkálta magát. Ákos eldicsekedett vele, hogy nemrégiben új céget alapított, én meg mondtam, hogy otthon vagyok a gyerekekkel… Néha elég bosszantó, hogy az összes barátom, akinek rosszabb volt nálam az átlaga középsuliban, cégvezető vagy politikus lett, aki meg jobban tanult nálam, az mind doktorál… vagy a pszichiátrián kezelik.
Gergő akkor kezdett nagyon nyűglődni, amikor Ákossal beszéltem. Ákos – szintén tapasztalt két gyermekes családapaként -, ajánlotta, hogy adjak neki cumit. Kikértem magamnak, hogy nekünk olyanunk soha nem volt. Erre azt tanácsolta, hogy szaladjak vele, a szaladás megnyugtatja. Igen, meg a fogára tapadó muslicák.
Azért elköszöntem és mentünk tovább. Érdekes, hogy Ákossal még mindig nem békültem meg igazán, pedig egy másik barátom, akivel szemüvegtörésig menő vitánk is volt, ma a keresztfiam.
A buszon hazafelé beszélgettünk egy kedves bolonddal, akinek mindenkihez volt egy szava. Ha valaki felszállt, hangosan köszöntötte: “Szia, Karcsi bácsi!”
Ebédre még maradt lecsó, de inkább valami gyümölcsös bébikaját ettünk. Gergő az én számba lapátolta a kanálkájával, én meg egy másikkal az övébe.
Kati azt mondta, a halat majd ő megcsinálja vacsorára, én ugyanis délután évzáróra megyek, ő meg péntekenként csak fél háromig dolgozik.
Gergő az ebédhez piskótát is kért. Mutatta a piskótás tálat és mondta, hogy “tota”. Rendes segéderőként közreműködött a mosogatógép és a mosógép bepakolásában. A fürdőszobában jeleneteket adott elő a Lord of the dance-ből, aztán adogatta nekem a ruhákat a szennyestartóból. Játszani akart a fésűvel, de elcseréltem valami másra, mondván: ezt kapod helyette. Gergő valamit gügyögött, amit úgy lehetett érteni, hogy “ez jó”, és tényleg azt jelenthette, mert új szerzeményével nagyon jól eljátszott.
Most alszik, még a szandálját is levettem.

Egy nehéz nap délutánja:

Délután be kellett mennem az iskolába kiosztani az osztályom bizonyítványait. Épp félpucéron tébláboltam azon töprengve, hogyan tudnék lezuhanyozni úgy, hogy közben Gergőre is vigyázok (mert közben felébredt a bitang), amikor csengettek. Kérdeztem, hogy ki az (csak idegenek csengetnek nálunk, ismerősök kopognak vagy van kulcsuk), de nem jött válasz. Felkaptam egy pólót és ajtót nyitottam. A postás állt ott és kárörvendő mosollyal adott át egy ajánlott levelet. Ezen nagyon felhúztam magam. Azóta is ideges vagyok miatta, főként a hangneme miatt, de azért is, mert hibáztam/tunk, s emiatt kaptunk büntetést. Mindig nagyon bosszant, ha valami buta hibát követek el. Most is töröm a fejem, hogyan hozzuk helyre. Már megtettem az első lépést: szóltam Katinak, hogy intézze el. Sajnos neki a határidő egy olyan időpontot jelent, amit illik legalább egy héttel átlépni. Az új munkája biztosan változtatni fog ezen a szokásán. Már látszanak a kedvező hatások.
Szegény Kati meg akart lepni egy pizzával, ezért bekopogott az ajtón. Kérdeztem, hogy ki az, de ő sem válaszolt, majd amikor ismét megkérdeztem, elváltoztatott hangon mondta, hogy a pizzás. Én meg rámordultam, hogy nincs vicces kedvem. Ezt igazán nem érdemelte meg.
Zuhanyoztam, felvettem az öltönyömet, ami plusz harminc fokban keltetőgépként is tökéletesen használható lenne. Ennek eredményeként egy percen belül úgy leizzadtam, hogy nyugodtan letagadhattam a korábbi zuhanyt. Felszálltam a buszra, és irány a suli. A zakót közben levettem, de ez már nem változtatott semmit kipárolgásaimon. Eldöntöttem, hogy az érzékeny orrú kolléganőktől távolabb fogok állni. Végül is a 99 fős tantestület alig több, mint 70 százaléka nő.
Az elmúlt egy hét alatt még a szokásosnál is feszültebbek lettek kollégáim. Én szinte kívülállónak éreztem magam közöttük. Az érettségi körüli felhajtás nagyon megtépázta az idegeiket, így nem sokat beszéltem velük. Megnéztem az ünnepség menetrendjét. A szokásos. Az ünnepély előtt tizenharmadikos diákjaim egyenként ólálkodtak be hozzám kényelmes utcai ruhában, hogy nekik sürgősen menni kell, adjam oda a bizonyítványukat. Aláírattam velük, hogy átvették és mehettek Isten hírével. Egy idő után viszont megsokalltam. Lehet, hogy nekik dolguk van, de nekem is lenne mit csinálnom. El sem tudtam volna jönni, ha Kata ma nem végez hamarabb. Bezártam a bizonyítványokat a szertárba és lementem az aulába. Innentől bárki jött kunyerálni, megmondtam, hogy csak az ünnepség végén kaphat bármit. Az ünnepség hamar véget ért. A diákok nagy része el sem jött, én meg zakóban álltam a tűző napon verejtékező homlokkal és egyéb testrészekkel. Az az eset jutott erről eszembe, amikor Cantonigròsban a Monteverdi kórussal 36 fokban énekeltünk állig szmokingban és csokornyakkendőben.
Az ünnepség után kiosztottam a bizonyítványokat. Kiderült, hogy 11 diákom nem ért rá valamiért. Mondjuk egyikük néhány napja jött ki az intenzív osztályról. Az ő alibijét elfogadom… 3 srác évismétlésre bukott. A tizenharmadik évfolyamot nem nagyon szokták ismételni, inkább másik iskolába mennek, vagy dolgozni, szóval rájuk nem is számítottam bizonyítványosztásnál. Egy diákom nem volt osztályozható hiányzásai miatt. Róla is gondoltam, hogy nem fog jönni. Maradt tehát hat, akiről nem tudom felfogni, miért nem érdekli az éves teljesítménye. Egyébként 38 ember fordult meg az év során az osztályomban. Év végén a létszám 34 volt és 22 nem bukott semmiből. Ráadásul ezzel még messze nem a legrosszabb átlagú osztály lett az enyém az iskolában. Remélem, sokan átmennek a pótvizsgán és szereznek szakmát, de főként munkát.
Ennyi elég is volt a pénteki böjtölésből. Anya a két gyerekkel és a szuzukinkkal értem jött. Elmesélte, hogy ((délután egy új üzletbe mentek, ahol kínai ruhákat lehet kapni. Vettek is egyet Verának.)) hajtogattak papír hattyút, Vera meg kért háromszorsültet Katitól. Az biztos finomabb, mint a kétszersült.
Eldöntöttük, hogy ma este bulizunk. A bulizás nálunk bármi lehet, amit együtt csinálunk és mindenki élvezi, tehát lehet egy kiruccanás, vásárlás, étterem egy jó film, akármi. Mára több ötletünk is volt. Először megnéztük anya új munkahelyét. Olyan, mint egy üdülő. Szívesen laknék is ott. Az épület modern, de ízléses, a park gondozott, a környék csendes. Kata szobája tágas, kényelmes. A gyerekeknek is nagyon tetszett. Vera gyűjtött egy-két tobozt is a parkból. Cserébe meg is locsolta a fenyőt. Sajnos bugyin keresztül. Szoknya volt rajta, így levettük a nedves ruhadarabot és Verát megkértük, hogy ne billegesse a szoknyáját. Kati az autóban bekapcsolta a szellőzést, hogy annál majd megszárítjuk a balesetet szenvedett ruhadarabot . Tehát úgy autóztunk, hogy Kati vezetett én meg az anyósülésen ülve egy nedves bugyit tartottam a műszerfal felé és ha lentebb engedtem, Kati rám szólt, hogy így nem éri a levegő és nem szárad meg. Közben a fűtést is bekapcsolta a gyorsabb száradás érdekében, de ezt ő is viccnek szánta és egy perc múlva már ki is kapcsolta. Egy bevásárlóközpontba mentünk. A parkolóban, béreltünk egy bébi taxit, amibe beültettük a két gyereket, és vettünk mindenféle élelmiszert. Közben nagyon elment az idő. Gergő már nyűgös volt az éhségtől. Ahogy kifizettünk mindent, bekapott egy tejszeletet. Ezután leültünk egy helyre, ahol a gyerekeknek volt játszótér, mi pedig vehettünk valami készételt. Anya lasagnát vett én meg a szomszédos kínai büféből hoztam szecsuani csirkét, mint mindig, amikor itt eszünk. A szecsuani egyre csípősebb lesz, ahogy eszi az ember (legalábbis itt), de Gergő és én szeretjük. Már régebben észrevettem, hogy Gergő kedveli a kínai konyhát. Kezdetben csak rizst adtam neki, majd néha belekerült olyan szem is, amire szósz tapadt, majd még több szósz, egy kis zöldség és így tovább. Gergőnek egy szava sem volt a csípős étel miatt. Mára odáig jutott a dolog, hogy a tál szecsuani csirkéből egy falat apáé, egy Gergőé, és ha néhány másodpercnél hosszabb ideig nem rakok falatot a szájába, Gergő követeli az adagját. Most is annyit evett, hogy féltem, kipukkan. Vera közben mászókázott és csúszdázott. Néha odajött hozzánk, bekapott egy falatot és ment tovább. Mostanra Gergő rendszerint jóval többet eszik nála. Hiába, ő fiú.
Mire megvacsoráztunk, jó késő lett (és én még mindig öltönyben voltam), de Katinak eszébe jutott, hogy megbeszélte Líviával (a pipereboltossal), hogy felugrunk hozzá fényképért, hogy betehessük az újságba. Fel is mentünk mind a négyen. Lívia csodálkozott is. Mondtam neki, hogy moziba szeretnénk menni és megkérnénk, hogy addig vigyázzon a gyerekekre. Persze csak vicceltem, de látni kellett volna az arcát. Amíg Livi fényképet keresett (az egyetlen közös képük a férjével az esküvői fotójuk volt, az meg – fogalmazzunk úgy –, már nem éppen aktuális). Bekopogtunk a közvetlen ajtószomszédjához, dédimamához. Dédi épp a TV-t nézte, de nagy sokára kicsoszogott a fájós lábán. Gergőnek adott pogácsát és almát. Szóltam dédikének, hogy a gyerek annyira tele van, mint a duda, de Gergő rám cáfolt, mert még itt is evett egy jót, a maradékot meg a számba tömködte. Közben olyan jókat kacagott dédi huncutságain, hogy rájött a csuklás.
Este már nem találtunk a házunkhoz közel parkolóhelyet, kicsit messzebb álltunk meg. Két részletben hordtuk haza a gyerekeket és a vásárolmányokat. A sötétben rám köszönt egy diákom, ami megerősítette bennem, amit mindig is gondoltam, hogy nem szívesen futnék vele össze sötétedés után (pláne egy szűk sikátorban).
Otthon Gergő kiegészítette a vacsoráját egy kis zsírkrétával (jellemző mondat lefekvés előtt Katitól: “Nem, nem, nem, Gergő, nem eszünk zsírkrétát!”) és fogkrémmel, hogy arról a kürtös kalácsról ne is beszéljünk, amit a bevásárlóközpont előtt egy kalácssütőnél vettünk és amit az autóban rágcsáltak a gyerekek. (A kürtöskalács vásárlásban Vera döntött. Kati kérdezte, hogy diósat vegyünk, vagy fahéjasat? Mire Vera kis habozás után: kókuszosat!)
Gergő megint elaludt szopi után. Verával gyertyát gyújtottunk, énekeltünk, imádkoztunk. Ma én olvastam fel neki azt a mesét, amit már tegnap kiválasztott. Egy éneklő varjúról szólt. Említettem Verának, hogy egy ismerősöm is írt mesét egy varjúról.
Vera ma esti időhúzása az volt, hogy nem akart normálisan mesét választani holnapra. Végül egy üres oldalra mutatott a mesekönyvben. Jó – mondtam -, akkor ezt olvassuk neked holnap. Később odasompolygott hozzám Vera a nyitott mesekönyvvel.
- Becsaptál! – mondta.
- Miért?
- Ott nincs is mese.
- Magadat csaptad be – feleltem -, te választhattál.
Aztán Vera mutatott egy mesét a mesekönyvben és megegyeztünk, hogy mégis azt fogja holnap hallani. Kaptam tőle keresztet a homlokomra, vonakodva bár, de puszit is. Anyát is megpuszilta és ment aludni.

Mi jár a fejedben?

help with english essays online help writing assignments essay writeing buy an essay online cheap business plan writing services nyc