Braziliában történt

Már régi vágyam volt Brazíliába menni, de ugyanúgy ahogyan más helyeket, ezt az országot sem szervezett körülmények között akartam felfedezni. Mégis amikor bárki meghallotta, hogy egyedül a lányommal kettesben fogunk utazni, kiverte őket a víz mondván, hogy na… az tényleg veszélyes hely. Mindenkinek volt egy ismerőse, akit kirabolták, ellopták a fényképezőgépét, letépték az aranyláncát, stb. Igen tudom… velük ez történt. Viszont valahogy nem hittem, hogy mi is hasonló helyzetbe fogunk kerülni. Szóval elindultunk.

Jericoacora volt az első állomás ahol szép napokat töltöttünk a tengerparton ami szörf és kite paradicsom is egyben, ebből adódóan fiatalokkal van tele. A falu egyike az igazi hippi hangulatú helyeknek. Ha valaki ilyenre vágyik, hát akkor látogasson el ide. Több órányi autózásra van az első emberlakta várostól, Fortalezatól. Nincs aszfalt csakis homok mindenhol. Még a flipp-flopp is terhes… legalkalmasabb mezítláb lenni egész nap.

A falu egyik nevezetessége egy hatalmas dűne, ahova minden délután naplemente előtt “felzarándokolnak” az emberek, hogy onnan gyönyörködjenek a lemenő nap fantasztikus színeiben. Ezzel egy időben a capuerás fiúk elkezdenek gyülekezni a parton, egy-két fáklyát letűznek és szép lassan egymás után egyre inkább belemelegedve a dobok ritmusába lélegzetelállítóan légies, akrobatikus táncba kezdenek kettesével “harcolva” egymással. A kezdőket felváltják a már professzionális szinten művelők, akik egyébként mind a falu lakói. Miután besötétedik, sajnos befejeződik ez a minden este rögtönzött előadás, de nem sajnálkozunk sokáig mert kinyitják alkalmi asztalaikat a caipirina árusok es beindul a kóstolgatás, ami nem könnyű mert a tropikus gyümölcsök mindegyiket felhasználjak, hogy az érzelőbimbóinkat ingereljek. Győztes a maracujás más neven passion fruittal készített caipirina ami az elképesztő mennyiségű kalória ellenére is ellenállhatatlan.

Országjáró utunk következő állomása Salvador lett. Az itt elő emberek nagy része afrikai származású, ennélfogva zenéjük és táncuk is különböző, illetve meghatározója a brazil ritmusoknak. Már éjjel 1 óra elmúlt, amikor megtaláltuk az előző nap kiválasztott hostelünket. Csengetés, becsekkolás egy hatszemélyes emeletes ágyas szobába ketten. Reggel néztünk körül, mindenre fény derült és megtudtuk, hogy egy lelkes negyvenes angol pasi a tulaj. Az üzenő falon az aznapi, a városban fellelhető legérdekesebb programokról infó, száradó ruhák és kutya a kertben, házias reggeli…szóval valahogy annyira emberi. Felmerül a kérdés, hogy miért nem ilyen minden szállás? Annyira kevés ami kell és egyáltalán nem pénzkérdés ez, sokkal inkább empátia. Jól ki is használtuk az értesüléseket. Kotonokat osztogató fiatalok közé keveredtünk, ami igazan hasznos és emberbaráti dolog, majd nagy szerencsénkre épp egy kisebb éjszakai karnevál szemtanúi lehettünk. Piacoztunk is és olyat láttunk amit még sehol máshol. Ezüst színű fémből színes fonallal összehorgolt kicsi és nagy táskát, ruhát, mellényt. Kiderült, hogy a dobozos italok nyitójából készítik és fillérekért adják el ezeket a cuccokat. Naná, hogy vettünk belőle. Gyönyörű. Mindenkit lenyűgöz amikor nálam van. A következő nap az utcákat járva ittuk sörünket és egy 10 év körüli fiú jött mögöttünk, kvázi követett bennünket. Egészen addig nem értettük mi okból, amíg a kiürült dobozt el nem kérte tőlünk. Egy zsákkal a kezében tette ezt egész nap, ebbe gyűjtötte a dobozokat azért a bizonyos aprócska nyitóért.

Elhagytuk a várost, hogy angol vendéglátónk tanácsát követve egy Itacare nevű helyet is megismerjünk a tengerparton esőerdővel mindenfelé. Rengeteget buszoztunk és hajóztunk, fél éjszakát üres pályaudvaron töltöttünk, felváltva aludtunk lábunkkal a hátizsákunkon, várva a csatlakozásunkat. Mondhatni “szabad prédák” voltunk. Igaz. Mégsem rabolt ki senki. Viszont. Történt, hogy egy másik falu kávézójában a pultos nekünk adta az esernyőjét, amikor egy hirtelen jött szakadó esőben akartunk elindulni (nem aggódott, hogy lenyúljuk, és nem adjuk oda a kikötőben egy számunkra ismeretlen Joe-nak). Minden aprópénzünk elfogyott és már nagyon éhesek voltunk amikor visszahajóztunk Salvadorba. Persze mi volt az első ami megcsapta az orrunkat? Hát főtt kukorica illata. Úristen! Nagyon megkívántuk. Kotorásztunk, de nem volt csak egy darabra való aprónk. Mondtuk a kukoricaárus lánynak, hogy bocs, csak egy lesz mert nincs több pénzünk (nem tudta felváltani a papírpénzt). Erre ellentmondás nélkül ideadta mindkettőt. Van egy, a város tengerpartjáról a hegy tetejére felvezető lift, mindenki ezt használja sok időt lehet vele spórolni. Sorban állás, majd eszünkbe jutott, hogy még mindig nem váltottunk. Odamentem az újságos emberhez és ráböktem egy brazil újságra majd elővettem a papírpénzt. Rám nézett és megkérdezte: a liftre kell? Mire én: igen. Fogta a pénztárcáját és a kezembe nyomott kettőnknek való aprót. Mondanom sem kell ez a két eset 10 percen belül nagyon jólesett. De még nem ért véget a nap, és még mindig éhesek voltunk. Bementünk egy kifőzde jellegű helyre, épp dél körül lehetett. Kértünk valami hamburgerfélét és leültünk egy hosszú asztalhoz. Mellettünk egy munkásruhás férfi ette az ebédjét. Egyszer csak felénk fordult és azt mondta. Egészséges ételt kell ennünk, olyat mint ő. Megkínált a leveséből. Mondtuk neki, hogy köszönjük szépen, de jó lesz ez, amit mi eszünk. Fogta magát, odament a pulthoz, fizetett egy levest és letette elénk. Ki akartuk fizetni, nem engedte. Egyszerű egészséges zöldségleves volt telis tele jó szívvel és szeretettel…

Mi jár a fejedben?

article writing services write scholarship essay buy essay online cheap pay to write eaasy how to buy college essays b how to buy college essays