Puszedli, bádog bohóc, csillagszóró!

Nemsokára ismét itt a karácsony. Lázasan rohangálunk boltról-boltra, botladozunk, kis listánkkal a zsebünkben rójuk az áruházakat, és szinte átszellemülten válogatunk a felhozatalban. Költségvetéseket készítünk az ünnepekre, sőt vannak ismerőseim, akik Excel táblázatot készítenek az ünnepekre,hogy minél átláthatóbb legyen ez a káosz fergeteg.
Úgy érzem, én még a szerencsés korosztály vagyok a magam 32 évével. Fél lábbal még keményen állok a múlt kedves meghitt karácsonyai mellett. De az idő múlása, fejlődése, már gyökeret vert hétköznapjaimban, és a karácsonyról alkotott elképzeléseimben.
Miközben elkeseredetten beállok egy-egy végtelen pénztári sor legvégére, a műszaki osztályon, azon kapom magam, hogy elbambultam, és mint egy időutazó szép lassan visszafolyok a régmúltam szentestéibe.
Minden évben karácsony másnapján, szinte rutinszerűen mentünk édesapám nagybátyához, Pista bácsiékhoz.
Még most is érzem az orromban a narancs, és a mézes puszedli különleges illatkeverékét. Ezt a kis sütit mindig oly nagy gonddal és szeretettel készítette Klári néni, hogy még ma is emlegetjük. Évekkel később mikor Klári néni szinte teljesen elveszítette a látását, még akkor is ott virított az asztalon!  Pista bácsi készítette el a szóbeli utasításoknak megfelelően, pici fél dióval a közepén. A karácsony nem karácson puszedli nélkül! Ezek az alkotóelemek elmaradhatatlanok voltak, és minden évben biztonságos meghitt légkört nyújtottak ezen a neves napon, mikor az egész család újra találkozhatott, egy nemsokára véges évben, amiben annyi minden történt. Végre láthattuk az unokatesókat, és nagyokat nevetve rohangáltunk az asztal körül, konstatálva mennyit nőttünk, hiszen már nem ütjük bele a sarkába a fejünket! Újra és újra megcsodáltuk az aprócska műkarácsonyfát, ami mindössze 30 cm-volt, és minden évben a TV tetején állították fel. kb. 1 kg szaloncukor takarta, a fából nem is látszott semmi, csak egy nagy cukordomb volt. Koccintás után meggyújtották a csilláron lógó kis csillagszórókat a gyerekek nagy örömére, és elmondták a jókívánságokat, valamint mindenki átvehette az ajándékát. Az asszonyok beszélgettek, a férfiak kártya partiztak, javában ment az ulti. Ettünk ittunk beszélgettünk, nagyokat nevettünk, és képesek voltunk minden féle problémáról számot se vetni. Legalább is én így láttam ilyenkor a szüleimet. Mi gyerekek pedig a kisszobában múlattuk az időt, játszottunk.
Sosem felejtem el a bádog bohócot, ami rolleren kerekezett. Ott volt minden évben, de mégis megunhatatlannak tűnt. A rengeteg bakelit lemez, aminek láttán Nővérem mindig elcsacsogta, hogy a mi apukánknak sokkal több van otthon, mint itt. Aztán lekapcsoltuk a lámpát, és gyönyörködtünk a meleg szobából kinézve ablakon, itt fenn a negyediken.
Annak ellenére, hogy a panellakások kész beton dzsungelek, és általában nem szeretik az emberek tény, hogy karácsonykor olyan dolgokra képesek ezek az épületek, amit rajtuk kívül más ház nem tudna produkálni. Nagyon közel vannak egymáshoz. Sokszor szinte belátni a másik ember nappalijába, ami olykor kellemetlen lehet számukra, vagy éppen fordított esetben tolakodó ránk nézve, hiszen féltjük és óvni akarjuk magánszféránkat. Viszont karácsonyeste, babaházzá alakulnak.
Kinézve az ablakon, talán száz ablaknál is többet láttunk. Mindenhol csillogtak a fenyők, hol színesek, hol egyszínűek, néhol kicsik, másutt hatalmasak voltak. Beleselkedtünk mások családi életébe mindenféle szégyenérzet nélkül, hisz gyönyörködtünk! A lakók nyugodtan komótosan járkáltak, volt ahol vacsoráztak, máshol TV néztek, néhol gyerekeket is lehetet látni amint játszanak. Mintha minden lakásból kicsit éreztük volna a nyugalmat, és a békét. Hang nélkül tudtunk nézelődni így hosszú perceken át.
Nekem gyönyörű volt!
Nem emlékszem nagy ajándékokra. Sőt, egyet sem tudnék megemlíteni. Ha őszinte akarok lenni, szerintem minden évben valami kis jelképes ajándékot kaptunk.  De az emlék, amit adtak nekem ezek a karácsonyok, azok többet érnek minden ajándéknál. Az volt az ajándék, hogy együtt lehettünk.
Nem igazán emlékszek már se Pista bácsira, se Klári nénire. Arra sem, hogy mit mondtak nekem, de arra igen mit éreztem. A szó elszáll, nem emlékszünk rá, de arra, hogy milyen érzést keltett bennünk, egy életen át hordozzuk. Emlékszem még arra a két fagyos kék szempárra, ami színe ellenére tudott oly melegséggel rám nézni, mint a nap, a sárga búzatáblára. Melegen, szeretettel. Bár sajnos mondhatom nem ismertem Őket eléggé, mégis annyi szeretettel gondolok rájuk. Tudom, egyike vagyok annak az utolsó generációnak, akik még emlékeznek reájuk.
Múltak az évek, megfogyatkozott a család. Eltűntek a Pista bácsi féle karácsonyok. De nincs év, nincs olyan karácsony, hogy ne jutnának eszembe. Addig élnek, míg mi emlékszünk rájuk!
Szüleimnél ott lóg a csillagszóró a csilláron emlékeztetve ezekre a meghitt régi estékre, megmaradt kis kövületei a múltnak, amik hirdetik, hogy a jelenem lesz a gyermekem emléke, múltja.
A filmem még pereg, de egy ismeretlen hang kizökkent a bambulásból.
- Hölgyem, készpénz, vagy kártya?
- Készpénz.  (Mondom halkan.)
Előre. Tovább. Még csak a listám elején tartok, és még rengeteg helyre el kell jutnom, és csillagszórót is kell vennem valahol.

Maradok Tisztelettel,

Orosz Viktória Ágnes

Mi jár a fejedben?

mba essays homework helpers biology high quality paper writing order homework cheater history papers history papers