Szélmalomharc

Hollandia, gyönyörű vidék. Csepergő eső, sárga gumicsizmák, helyes kis esőkabátok, kerékpározó öregek és fiatalok, az úttesten pedig várakozó autók, akik kacsamamát és családját engedik át előzékenyen, mindenfajta rácsodálkozás nélkül a másik oldalra. Csak a turista jujjong, a helybelieknek ez olyan természetes, mint kifli a tejben Annus néninél reggelire.

Egy hetet volt szerencsém hollandok vendégszeretetét élvezve eltölteni ebben az országban. Helyi ízek, helyi emberek, belső információk egy idegen világban. Ez minden turista álma. Még a nyolcvanas években történt.

Vendéglátóink kedvezni szerettek volna és egy zárt láncú hálózattal rendelkező „plázába” is elvittek minket. Az állam esett le, amikor beléptünk. Nem csak a méretétől, hanem a kínálattól, úgy egyetemben. Akkor már a tartózkodásunk vége felé jártunk. Azt sem tudtam, merre nézzek, amikor a holland konyha csavart egyet a belső rendszeremen. Sikolyként szaladt át a testemen a fájdalom és én tudtam, csak egy valami szabadíthat meg ettől az érzéstől, és oda – ami kizárt, hogy egy bevásárló központban legyen,- minden körülmények között el kell, érjek. Megkerestük hát vendéglátóinkat és blazírt arccal közöltük, ez sajnos minket nem érdekel, menjünk haza.

Így is lett, és egy nyugati autó hátsó ülésére kucorodva suhantunk a számomra akkor megváltó otthon felé. A percek óráknak tűntek, de a táj egyre ismerősebbé vált és ezzel együtt oldódott bennem a több oldalról támadó feszültség. Már nem néztem az utat, összegörnyedve meredtem lábaimra, és csak a társaság tagjainak tájékoztatásából tudtam, közeledünk, amikor egyszer csak hosszabb csend következett, de az autó nem akart megállni.

-Itt kellett volna lekanyarodnunk, de nem tettük – szólalt meg végre valaki a kínos csendben.

Az nem lehet igaz, nyöszörögtem, miközben már a jeges verítéket törölgettem a homlokomról. Szörnyű érzés ám, ha az anyag haladása kiül az ember arcára, feltéve, hogy az ember nem Marton Márta.

Tekintettel arra, hogy a társaságban csak én bírtam idegen nyelvvel, rávettem magam, hogy kérdőre vonjam házigazdáinkat.” Ugyan, hova a francba megyünk „, ám ők cinkosan összemosolyogtak, majd az asszony pajkosan hátrafordult és közölte, hogy előkészítettek nekünk egy kis meglepetést búcsúzóul, ne legyünk türelmetlenek, már csak 5-6 kilométer és kiderül minden.

Csak mentünk, csak mentünk, előttem összemosódva fák, bokrok, tavak, kiskacsák, ágak, levelek, fények, szaladó esőcseppek az ablakon. Az autózúgás és a vendéglátók csicsergése, barátaim kényszeredett hallgatásával és lopott sajnálkozó pillantásainak elektrosokkjával keveredve zúgott a fülemben, és folyt rólam egyre hevesebben a száraz verejték. Az idő megmerevedett, a kilométerek nem fogytak, és az adott helyzetben az sem nyújtott vigaszt, hogy egyszer csak megálltunk. Oldalra billentettem az üléstámlára támasztott fejemet és nem láttam mást, mint az autó ablaka előtt tornyosuló dombot. Lábaimat és farpofámat összeszorítva kitápászkodtam az autóból, és ahogy feltekintettem a dombra, a tetejéről nézett rám egy hibátlan, ám mégis láthatóan több száz éves óriási szélmalom.

Vágyaim netovábbjaként magasodott fölém és úgy tűnt, mintha hatalmas lapátjait a csípőjén tartva, kissé felém hajolva kérdezné tőlem,” na, mi van?”

-Hát mi lenne? Nem tudok örülni Neked, Te dög.

És valóban nem tudtam hálát adni a lehetőségnek. A házigazdákat is csak vak idegenvezetőként aposztrofáltam abban a pillanatban.

Sértő lehetett negligenciám, ám túltették magukat ezen is, és kedvesen, gyermekes lelkesedéssel tájékoztattak minket arról, hogy közeli barátaiké a malom, itt laknak a malom mellett, mindjárt hozzák a kulcsot, bemehetünk és végigjárhatjuk az egészet. Felnéztem a monstrumra. Négy szintet sikerült azonosítanom.

Van Isten. Nem voltak otthon.

-Nem baj, azért másszunk fel a dombra, hogy érezzük a méreteit,- kiabálták házigazdáink, és lelkesedve másztak szinte négykézláb a malomig, fel a dombon. Elképesztően meredek volt.

Kerestem egy alkalmas szöget, ahol kikeveredek a többiek látóteréből és apró lépésekkel, oldalazva kezdtem leküzdeni földrajzi képződményt. Néha megálltam, befeszítettem itt, aztán ott, és haladtam tovább. Kerültem a többiek tekintetét, a gondolataim bezáródtak testem börtönébe, vegetációm jelentette számomra a mindenséget. Mire visszakászálódtunk a kocsiba én már félholt voltam. Megfordultunk az úton és a malom kedves tulajdonosai jöttek velünk szemben. Már csak háttérképek, villanások maradtak meg bennem. Önuralmam minden cseppjét a fogaim között szorongatva másztam vissza a dombra, kínosan ügyeltem arra, hogy hátra maradjak. Meredek létrákon, összefeszített combbal, mellélépéssel jutottam fel emeletről emeletre, hosszan időzve egy-egy szinten, ahol gyakorlatilag nem volt semmi, csak a méretes, simára agyagozott porfödém. Néha lekukucskált utánam valaki, de sikerült elkerülnöm görnyedő testem és pillantásaik ütközését.

Egy barátom kedvesen heherészve kiabált le, bízva a magyar nyelv nyújtotta biztonságban: „rakd le a kis csomagod valamelyik sarokba!”, de kör alapterületű volt minden szint. Egyébként is álom volt már csak az egész, ami nem történhet senki mással, csak velem, egy elszigetelt mesebeli világban. Elszakadtam már rég a valóságtól. Testem és lelkem különvált, és nem tudom, hogyan érkeztem vissza a földre, de arra datálom, amikor beinvitáltak minket holland ismerőseink barátai a házukba, és én éreztem a most vagy soha, és a végre dicsőséges pillanatának „szagát” a levegőben, Tettetett lassúsággal robbantam be a mellékhelyiségbe és utat adtam a természet erőinek.

Szélmalomharc volt a javából, és bár tagadhatatlanul győzött bennem az anyag, megerősödtem hitemben, mert a lelkem határozottan elvált bennem a testemtől és csak akkor tért belém vissza, amikor a matéria már nem uralta többé földi porhüvelyemet.

Rengeteg szélmalmot láttam azóta, de az, az az egy, különösen közel áll hozzám, látott engem csupasz lélekkel, minden értelmiségi manír nélkül térdre rogyni a természet különös oltárán.

Kibabaya

2010.

Hozzászólások

  1. Dariengo says:

    Szia!

    Fellelkesülve kezdtem el olvasni az országról egy objektív leírást, és mit ne mondjak, tényleg az, bár szerintem nem ide való.

    Üdv Dariengo

Mi jár a fejedben?

writing for graduate students revise my paper business paper writing professional cv writer online best essay au