Az Angyal

winterheart

Amíg gyerekek voltunk, kicsi gyerekek, a szüleink fáradhatatlanul próbálták őrizni a titkot, hogy a bűvölet, ami Szent Este ránk köszönt, minél tovább tartson.

Ma már tudom, hogy hinni az angyalokban nem csak gyermeki lelket, hanem nyugalmat is jelent. Amíg hiszel a csodákban, addig rendelkezel a megoldás biztonságával, nyugodtan hajtod le a párnádra a fejedet. Soha nem tér vissza ez az érzés, ha már felnőttünk. Gyerekként folyamatosan küzdünk az önállóságért, felnőttként pedig, sóvárgunk a kiszolgáltatott gyermeklétért. A gyermekek addig tudnak felelőtlenek maradni, amíg nem kerülnek döntési helyzetbe. A döntés felelősségét pedig, a szabályok veszik le a gyerekek válláról. Ha nincsenek szabályok és nincsenek ANGYALOK, akkor arra kényszerítjük gyermekeinket, hogy idő előtt felnőtté váljanak.  Megfosztjuk őket gyerekkoruktól. Szerencsés, az a felnőtt, akinek megadatott, hogy legalább az emlékeiben felidézhesse ezt az érzést.

Öcsémmel együtt sokáig hittünk a Jézuskában. Amikor pedig már nem, a szüleink akkor is próbálták fenntartani a varázst.

Mikor nagyobbacskák lettünk, december 24-én, délután, a kisszobában kuksoltunk és szaloncukrot kötöztünk. Anya néha megjelent, és felnyalábolt egy adagot. Minden alkalommal megkérdeztük tőle, mikor jön már el. Hosszúnak és unalmasnak tűnt a várakozás. Gondolkoznunk sem kellett, gyakorlatilag a ránk testált feladatot végeztük csak el, ímmel-ámmal. Amikor viszont megszólalt a csengő és mi ünneplőbe öltözve beléphettünk a nagyszobába, az mindenért kárpótolt minket.

Egyik évben elértük, hogy mi is díszíthessünk. Sokáig kellett ugyan könyörögni, de végül anya, megengedte. Bár soha ne tette volna!

Oda lett minden. Megfosztottuk magunkat a meglepetés csodás élményétől. Nem tudtuk megbocsátani magunknak, hogy az akaratosságunk sikerrel koronáztatott. Természetesen azonnal megállapodtunk, hogy visszaállítjuk a régi rendet, és így is lett, soha többé nem díszítettünk fát… mindaddig, amíg a családunk szét nem esett. A szüleink útja kettévált és nekünk végig kellett nézni, végig kellett élni, amíg a kialakult helyzet új mederbe nem terelte az életünket. Mindannyiunk életét.

A magánvéleményünk szerint a szüleinknek már rég a saját útjukon kellett volna járni, de a gyermeki önzés a lelkünk mélyén még mindig össze-kényszerítette volna őket. Apa azonban elment, de nem egyedül, anya, pedig maradt, egyedül, mi pedig kötelességünknek éreztük, hogy mellette maradjunk, bár ez az igény nem áradt belőle. Tulajdonképpen azt hiszem, ő úgy ítélte meg, mi szorulunk támogatásra, mi pedig úgy, hogy ő. Az ünnepek jó része naptár szerint köszönt ránk, nem pedig lelki állapotunk hívó szavára. Abban az évben is eljött hát a karácsony és eljött a fadíszítés ideje. Nem kellett beszélni róla, az öcsém férfivé lett, én, pedig anya jobb keze a nőre háruló teendők tengerében. Együtt voltunk, sürögtünk-forogtunk, beszélgettünk, emlékeket idéztünk, nevetgéltünk és közben szépen lassan elkészítettük az ünnepi vacsorát, feldíszítettük a fát, és amikor kész lett, az ünnepi sötétségben guggoltunk a fenyő alatt, szótlanul. Aztán anya halkan elindította a karácsonyi lemezt, felkapcsolta az égőket és elgondolkodva hallgattuk a „Csendes éjt”…

Nem olyan volt, mint régen, soha többé nem is lett már olyan, de a mássága mégis szép volt. Lélekben fel kellett állnunk, hiszen hirtelen felelősek lettünk valakiért. Először éreztük meg annak a súlyát, hogy most nekünk, gyerekeknek kell megteremtenünk azt a békét, amiről ez az ünnep szól. Elvesztettük szemünk elől a fejünk felett lebegő ANGYALT, aki minden karácsonykor megszállta a házunkat.

Elvesztettük, de megtaláltuk EGYMÁSBAN.

KIBABAYA 2009.

Hozzászólások

  1. Főcini says:

    Tiszteletem, szép jó napot!

    Ezen a honlapon fantasztikus kis novellákkal találkozom. Olvastatják magukat a sorok, és mind-mind annyira kompaktak, hogy az ember elolvassa, konstatálja, és nem tud hozzáfűzni semmi érdekeset, mert annyira egységes, és kerek a történet. Az én hozzászólásom is inkább a saját emlékeim közzététele mintsem hozzászólás.

    December 23.
    Nálunk ekkor kezdődött a karácsony. Minden évben ezen a napon, takarítási mániájával küszködő Nővérem porszívózására lehetett ébredni. Anya már készülődött a káposzta elkészítéséhez, Apa pedig türelmesen várt, míg magamhoz térek, felöltözöm, aztán irány a Bosnyák téri piac, be kell szerezni a fát! Persze én pici voltam, és minden fát nagyon kicsinek találtam, de Apa mindig megnyugtatott:
    -Hidd el Babám ez nem kicsi, még vágni is kell majd belőle!
    És érdekes mód, tényleg midig igaza volt.

    Elindultunk hazafelé áldozatunkkal, és mire felértünk a harmadik emeletre, szegény Apa már rendesen kapkodta a levegőt! Belépve az ajtón, megcsapott bennünket a finom káposzta illata, ami karácsonykor mintha még kellemesebb, ínycsiklandozóbb illatot árasztott volna. A fa megpihenhetett vízszintesen az előszobában,és megadóan átadta magát ennek a kis boldog családnak. Apa elővette a kellékeket, ami egy ősrégi autós kesztyűből, valamint egy rozsdás, de nagyon erős pengéjű késből ált. Mindenki elfoglalta helyét a fa hátán, és kezdetét vette a faragás. A sikeres talpfelhelyezés után következett a fa helyének megválasztása, pozicionálása, a legelőnyösebb oldal frontális beállítás, és elengedhetetlen kikötése. (Macskatulajdonosok révén, ez egy elengedhetetlen procedúra. Volt rá alkalom,mikor kis kedvencünket a fa közepéről halásztuk le!)

    Kezdetét vehette a díszítés! Én hintáztam, a Nővérem ABC sorrendbe tette a könyveit, de mikor Apa elindul a létrával a kispadlás felé, hogy levegye a dobozokat amik a kincseket rejtették, az egész család apraja nagyja körégyűlt. Jöttek is sorra a dobozkák, mindben értékes díszek rejtőztek, selyempapírba csomagolva, és nekünk már fél gyönyör volt a dobozokat is megfogni. (Még most is mosolygok ha rá gondolok!) Először természetesen az égők, gondosan megvizsgálva, mindegyik ég-e. Ha nem, sebaj Apa csoda egyajtós szekrényében mindenre volt gyógyír. Előkerültek a pótizzók,és folytatódhatott is tovább a procedúra. A felhelyezésnek is meg kell adni a módját precízen, pontosan, nem csak úgy feldobálva! Közben Anya is csatlakozott a kellékekkel.: Partvis nyél,lusta fa nyél, és a sodrófa. Ezekre akasztottuk a cérnával gondosan párba kötött szaloncukrokat. Közben szólt a zene.Ó…, az elengedhetetlen zene,mert nálunk mindig forgott a bakelit lemez,vagy a nagy becsben tartott két orsós magnó ami ilyenkor is elárasztotta a lakást Queen, Abba , vagy Bee Gees számokkal, megteremtve a kellemes otthoni hangulatot. Most már jöhettek a gömbök, és az elengedhetetlen boák, valamint Apa kedvence a habcsók. A szép óriási üveggömbök felülre, a kisebbek középre, a műanyagok alulra. Mindennek megvolt a maga sorrendje, helye, ami így visszagondolva biztonságot árasztott.

    A fenyő és az étel illata keveredett és varázselegyet alkotott pedig egyszerűen csak karácsony volt. De én, nagyon Boldog voltam!

    A boák az évek során egyre kisebbek, az emlékek pedig egyre erősebbek lettek az emlékeimben. Nagyon vigyázok arra, hogy ezeket átadhassam a Fiamnak! Magát a fontosságát az emlékteremtésnek. Ugyan ebben a sorrendben, ugyan ilyen meghitten átélni a karácsonyokat olyan érték, aminél többet nem is tud adni egy szülő.Emlékek,amiket Soha Senki nem vehet majd el tőle,ami majd az Ő karácsonyait is be foglya aranyozni.

    Átolvasva az írásomat azt hiszem, nagyon szerencsés ember vagyok.Szeretem a családom ! Szeretem a szüleimet.!Szeretem a karácsonyt!És tovább adom ezt a Csodát!!!

    Maradok tisztelettel,Orosz Viktória
    Ágnes
    “Főcini”

  2. catmouse says:

    Ez méltó hozzászólás volt a novellához.
    catmouse

  3. kibabaya says:

    Nagyon köszönöm. Az első hozzászólás, és nem csak ezért melengette a szívemet, hanem azért is,mert amikor olvastam úgy éreztem ott vagyok én is.
    kibabaya

  4. Főcini says:

    Köszönöm, catmouse!

  5. Főcini says:

    Köszönöm Kibabaya!!!
    Tudod, kíváncsi lennék, csak én látom rózsaszínben a világot, vagy másnak is vannak ehhez hasonló gondolatai?
    Esetleg rohanó világunkban nincs idő megállni egy pillanatra? Valóban ennyire elfoglaltak lennénk?

  6. kibabaya says:

    Kedves Főcini!

    A világ rózsaszínű. Sőt, szívárványszínű. Csak tudnunk kell hozzá, hogy melyik szemüvegen át kell nézni. És ehhez a legjobb a sajátunk. Én is sokáig próbálgattam a másokét, mire vettem a bátorságot ahhoz, hogy a sajátom után nyúljak. Az én színeslátásomnak az önismeret a kulcsa. Ezen át tudom az életemet a saját valódi vágyaim szerint, és a saját magam által diktált sebességgel élni. És akkor jut idő mindenre… ugye milyen közhelyes? fuj.
    kibabaya

  7. Főcini says:

    Kedves Kibabaya!
    Észrevételeim szerint van, aki sohasem fogja megtalálni ezt a szemüveget. Valamint van, aki már olyan későn néz bele, hogy inkább gyorsan eldobja. Ez utóbbiból van szerintem a több.

    Én is szívesen diktálnám magamnak a sebességet, de néha mintha más lába nyomná a gázpedált.

  8. Heni says:

    FÖCINI!!!!

    Igazi karácsonyi hangulatot írtál le.Tulajdonképpen én is írhattam volna.Hát igen!Mikor este együtt énekeljük a “Stille Nacht-ot” és könnyes tekintettel nézünk egymásra, akkor már rég elfelejtettük, hogy pár órával ezelőtt még rohantunk, díszítettünk,főztünk, vitatkoztunk. “Ne ide tedd a fát hanem oda” vagy “add már ide az ingedet amit egy évben egyszer veszel fel, hadd vasaljam ki” vezényszavakkal próbálom a családot a szentestére hangolni több kevesebb sikerrel. Szóval nagyon tetszett.Ez a történet hasonlít az “Anya vagyok, bombanő” című könyv stílusára.Szerintem az írónő sem tudna poénosabban fogalmazni egy ilyen karácsonyi készülődést mint te.

    Üdv
    Heni

  9. Főcini says:

    Kedves Heni!
    Köszönöm, hogy leírtad a véleményed. Ismerem a könyvet, amit említesz, nekem nagyon tetszett. Nem egy vaskos nehéz olvasmány, de pont ez benne a jó. Átlagos hétköznapok, rengeteg humorral fűszerezve. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Bízom benne, hogy még találkozunk a honlapon, addig is sok humorral teli szép napot neked!

Mi jár a fejedben?

custom personal essay help with laboratory report research papers research papers live homework help online science homework