Levél fiamnak (A citerás)

Drágám!

14 éve búcsúztatom a nyarat Veled a Vörösmarty téren. Most, hogy nem vagy itthon sem akartam megszakítani  ezt a hagyományt, ezért aztán fogtam az öcsédet és végig csináltuk ketten ezt a kis túrát.
A „ kisföldalattinál” leraktuk a kocsit és bemetróztunk a térig. Aztán a „drágafagyi” és az oroszlánok megmászása, ahogy Veled is, majd megcéloztuk a Korzót.
Az, az igazság, hogy félve folytattam az utat. Öcséd is lassan bandukolt, hol ide, hol oda rángatott. Nem is siettettem, nyújtottam az időt, gondoltam annál tovább élhet bennem a tudatlanság biztonsága, és a remény, hogy meglátom.
Igazából az elmúlását már elfogadtam, mert hát ez az élet rendje, és hát már tavaly sem volt túl jó bőrben, de a „ hogy mondjam meg Neked”, hogyan közöljem pont most, pont így, hogy nagyon messze vagy itthonról, vagy eltitkoljam, hazudjak hallgatással, ne mondjam meg az igazságot, amit én már tudok???… Aztán a Vigadó téren, a tömegen keresztül egyszer csak felsejlett egy ívelt hát, amint egy piciny asztalkára dől, és akkor fellélegeztem, mert tudtam, felesleges volt aggódni, él, itt van, még mindig, és ezzel belém is erőt öntött.
Szinte hihetetlen volt. Mindig a téltől féltettem, a hosszú, magányos téltől, mert úgy éreztem, nyáron nem érheti baj, hisz nem ér rá, dolga van.  Messziről bámultam, és arra gondoltam, milyen furcsa egy helyzet, neki fogalma sincs arról, hogy évek alatt mennyire fontos lett a számunkra, eggyé vált a térrel, a nyárutóval és a múltunkkal.
Szeretném, ha együtt is elmennénk erre az éves kis túránkra. Meglátogatnánk,  hogy Te is lásd.
Ezer forintot adtam neki, hadd örüljön, hadd legyen boldogabb. Rád gondoltam közben, és láttam, hogy bepárásodnak a szemeid.
Mikor távolabbról visszanéztem, a tömeg össze-összezárt előttem, de még így is láttam, hogy kivette a pénzt a dobozból, hosszasan nézegette, simogatta, gondosan összehajtogatta, még úgy is nézte, aztán elrejtette.
Mint a szellő által felkavart őszi falevelek, úgy röpdöstek körülötte lágyan, megtestesült hétköznapi vágyai. Lassan, belerévedve a gondolataiba ismét a citerája fölé hajolt és reszelni kezdte azt a kis hangszert. A citera hangja egybeolvadt a tér nemtörődöm zsibongásával.
Nagyon hiányzol.
Milliószor csókol, anya

Budapest, 2006. július 18.

A hagyományt azóta is tartjuk, de soha többé nem láttuk Őt. Pedig mi tudjuk, hogy él… az emléke bennünk mindörökké.

KIBABAYA

Mi jár a fejedben?

writers services writing for the web best essay writers uk help in homework help with writing a personal statement