Mindenki a saját sorsának szakácsa?

Az, hogy az ember megérdemli a sorsát, többnyire negatív felhanggal társul. „Na, ez is aztán megérdemli ám a sorsát.” Hallom és látom. De hogy ez mennyire igaz, ezt át is tudom élni, én magam, a saját élethelyzeteimben, és koronatanúja vagyok saját hülyeségemnek, saját összeférhetetlenségemnek.
A női sodor teljesen más természetű, mint a férfié. Többnyire ránk nehezedik a meleg, barátságos családi fészek megteremtésének terhe, a tiszta, vasalt ruha a szekrényben, a friss reggeli kifli, párolgó kakaó, a vasárnapi ebéd és a jól nevelt boldog gyermek félre fésült hajjal, kezében a kész házi feladattal. A munkáról már nem is beszélek.
Óriási öntudattal végezzük mindezt, hisz tudatában vagyunk nagyszerűségünknek, de ki ne vágyna akár csak egy fél órára is arra, hogy  önfeledten belezuhanjon egy fotelbe és a felkínált időt arra használja fel, hogy kukán, meredt tekintettel bámuljon ki a fejéből és ne csináljon semmit. Ilyenkor lelassul az idő, behúzódik az ember agyának legbelsőbb zugaiba és csak tompán, távoli zajfoszlányként vesz tudomást a körülötte zajló életről, kívül helyezkedik a dolgokon és belül önmagán. Csodálatos, mindent felülmúló érzés. S bár a legszebb magyar szavak egyike az Anya, ilyenkor ez is úgy méretődik meg, mint Arany János jelzői, minél ritkábban halljuk, annál értékesebb.
Az emberem szeret főzni. Gyakran veszi kezébe a fakanalat a hét végén és én ilyenkor kihasználva a ritkán adódó alkalmat megtámadom a sarokban álló fotelt, széles panorámával a hosszú konyhapultra – amerikai konyha, a legnagyobb baromság amit meghonosítottunk -komótosan orromra biggyesztem a szemüvegem, magam alá rendezem a lábaimat, fél oldalt a karfára dőlök, rejtvények, toll ,olvasni való, és átadom magam a kikapcsolódásnak.
Érzem, ahogy kezdek megnyugodni, lelassulnak a gondolataim és a más jellegű tevékenység hatására kezdem elfelejteni a napi rutint. Lubickolok az érzésben. Persze a szemüvegem mögül ki-kipillantok, és próbálom figyelemmel kísérni az ember tevékenységét, persze csak felületesen, nem ásva bele magam a project természetébe, nehogy még átkerüljön valami a vállamra akár csak kérdések formájában is. Áltathatom magam, azért ez sosem sikerül maradéktalanul, de régóta gyűrjük mi már egymást, mindenki tisztában van a  másik elvárásaival.

Készül az ebéd. Zörögnek a lábasok, gyöngyözik az olaj, dolgozik a mérleg nyelve, mérőpohárban vízszintesre kopogtatva várakozik a liszt, fakanalak itt, villák ott, teli majd üres tasakok szaporodnak az asztal sarkán, miközben én a henyék világából félpillantásokkal próbálom a kapcsolatot tartani a valósággal.
Félpillantásokkal….. a fenéket félpillantásokkal….. sokkal nagyobb lábost  vett elő, mint amekkora annak a nyomorult fél pohár rizsnek dupla vízzel valaha is kelleni fog. Most meg mit keres ..  rákérdezek … vonalzót. Mi a fenének vonalzó?  2 és fél cm-es darabokra kell vágni a sárgarépát. Lekászálódok a fotelemről, kutatok a gyerekszobában, előások egy vonalzót, ami pont a 11-nél tört el, de kettő és felet még lehet vele mérni, aztán ismét elhelyezkedem óriási műgonddal, abba az illúzióba ringatva magam, hogy utoljára.
A vonalzó mellett hajszálpontosan méretre vág egy darab sárgarépát. Etalont készít. A lisztes zacskó mellé teszi a vonalzót, ahol már fekszik egy olló és némi egyéb szél, csücsök és nyesedék, ami ennek, annak a felnyitása után keletkezett. A kihulló lisztben követni lehet a folyamatot. Egy bögrébe meri evőkanállal a leves habját, majd szivacsot nedvesít, és kifacsarás nélkül átemeli a kövezet felett, kézfejének alsó hajlatáról óriási cseppekben hullajtva a szennyes vizet a burkolatra. De nem kell aggódnom a víz miatt, ő már nincs ott egyedül, mert szétfröccsent leves, olaj és mosogatólé társaságába érkezik. A harminckettedik kés elővétele után a sárgarépa etalon mellett méretre vágja a többit is, a mérethibás hulladékot selejtezi.
Na ekkor már megemelem a fél szemöldököm és észreveszem, hogy nem tudom levenni a szemem a folyamatról. Átönt, leszűr, tömörít, fröccsent, darál, párol, szóval lázasan dolgozik és elismerést sóvárgó szemmel mosolyog rám, rám, akinek már fogalma sincs, hogy hogyan reagáljon. Valahogy úgy érezem magam, mint egyik barátom, aki máskülönben művészféle és a Csehimindszent felé vezető 3 km lejtő végén, amit én és a felesége óriási eufóriával éltünk meg, ledobva a bringáját a földre őrjöngve ordította – semmit sem tudtam belőle élvezni, mert semmi mást nem láttam magam előtt, csak hogy hogyan fogok visszajutni oda, amit hagytam a hátam mögött.
Szóval, hogy fogok én itt rendet tenni.     Azután elkezdünk turmixgépet keresni. Fel nem foghatom, hogy minek, mire kiderült, a gondosan méretre vágott sárgarépát párolást követően péppé kell darálni. Na ekkor megállt az ütő bennem. Miért nem olvasod végig azt a …. receptet. Mint a hülye diák az egyetemen, aki úgy kezdi magolni a könyvet, hogy nem tudja hová  lyukad ki az anyag. Lehiggadok. Nyugtatom magam, nem neked kell főzni, pihenhetsz, kikapcsolódhatsz, ne foglalkozz vele, majd csak lesz valahogy, de a vége csak most jön. Kikapcsolódásként lefőz magának egy kávét. Ásványvizet tölt a kávéfőzőbe, azt most olvasta valami barista magazinban. Felfűti a gépet, lefőz egy adag vizet, ezzel felmelegíti a csészét, majd a forró gép kávészűrőjét teletölti frissen őrölt kávéval. Csak ide-oda hullik szét a darált kávé, szóra sem érdemes, elfér a liszt, a cukor és a rizsszemek mellett, majd a lefőzött kávé mellé tejet habosít a gőzölővel, a gőzölőt nyitva hagyja, mert a használati utasítás szerint rongálja a gépet a túlnyomás – mi addig felfüggesztjük a kommunikációt a gyerekekkel, hagy duruzsolja ki magát az a gőzölő, – és mint rendszerető ember eltávolítja a zaccot a gépből. A kávélétől csöpögő adagolót végig viszi a konyhán a szemetesig, kinyitja a szemetes tetejét, és határozott mozdulattal neki veregeti a szemetes szélének a kávéadagolót. Először persze nem jön, de az erő megteszi a magáét, egy tömbben hullik a szűrő formáját felvett zaccsűrítmény a szemetes szélére, ahol derékba törik addigi dicső karrierje, kisebb fele befelé hullik, nagyobbik része pedig a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve, és a szemetest bélelő zacskót trambulinként használva a kövezeten landol.
Szemetes teteje bezárva és az én emberem ebből a csodálatos természeti jelenségből mit sem érzékelve, már sürög-forog tovább, otthoni papucskájával roszogtatva lába alatt az immár kávéval kiegészült talaj menti hulladékot.
Már nem tudok örülni, már szólni sem tudok – az utóbbit gyakorolnom kellett – csak lassított felvételként szemlélem a sorsomat megkönnyítő tevékenységet, amiből már nem tudok a lényegre koncentrálni, csak az itt lehulló, ott lecsöppenő, amott szétfröccsenő vokál hangja és a kartáncosok összecsengő mozdulatsorra irányítja az idegeimet, miközben az én Carusom egyben Nurejevem élete fő művét adja elő az én örömömre 4 kerámialapra  és egy sütőre hangszerelve.

Élhetetlen vagy lányom és összeférhetetlen – mondaná az anyám. Meg kell tanulni felül emelkedni dolgokon és a lényegére összpontosítani. És valóban, nem mondhatok mást én sem, csak hogy – megérdemlem a sorsomat. És az én sorsomnak úgy látszik  a párom a szakácsa.

KIBABAYA
2009.

Mi jár a fejedben?

buy essays uk online online assignment expert write written report us research writers personal essays for scholarships