Családi Pénzmagazin

Reggel megint beugrott hozzánk édesapám. Már meg sem kérdeztem, hogy mit hozott. Ha az így megy tovább, kórosan el fogok hízni egész családommal egyetemben. Lehet, hogy a zsírfelesleg-halmozásnál is károsabb folyománya ezeknek a reggeli látogatásoknak, hogy hihetetlenül elkényelmesedünk. Már csak a gyerekekben és Kata főnökében bízhatok, hogy kondícióban tartanak minket.
Kata remekbeszabott gyurmazsiráfot készített Verának, el is tettük, hogy kiszáradjon, amint azt a gyurmafát is, amit Vera készített a zsiráfnak. Én mindeközben versenyeztem Gergővel. A feladat az volt, hogy kivegyek hat tojást és némi sonkát a hűtőből, mielőtt Gergő odaér. Nem sikerült. Gergőnek van egy olyan speciális képessége, hogy a világ bármely pontjáról egy másodperc alatt ott terem, ha valaki kinyitja a hűtőajtót, illetve a wc vagy a fürdőszoba ajtaját. Most is úgy csapott le, mint egy éhes megalodon az ősvilág tengerében. Egy tubus ketchupöt zsákmányolt, ezt kinyitotta, és kedélyesen kiiszogatta a tartalmát. Mivel a rántottára mi is szerettünk volna ketchupöt tenni, elvettem tőle, de ez sem hozta zavarba, megszerezte a hűtőből a másik tubust. Ezt viszont nem sikerült kinyitnia, hát még ahhoz is volt képe, hogy idenyújtsa nekem, hogy nyissam ki. Mivel gyermekkorom rajzfilmhősének, a Kisvakondnak teljes szókészletét felhasználta kéréséhez (“tada, tada nem uda”), engedtem neki.
A sonkás rántotta igazán finomra sikerült Gergő be is kebelezett belőle vagy háromtojásnyit. Vera inkább másra használta a száját, ezért javasoltam, hogy játszunk evés közben csendjátékot. A nyertes, azaz Kata, kapott barackot (igazit). Vera szólalt meg elsőnek, aztán Gergő, aztán én szóltam valamiért rá a gyerekekre. Kata örült, hogy ilyen könnyedén legyőzött minket. Kerülgette a nevetés, amikor mesélte:
- Gondolkoztam, hogy szóljak-e Gergőnek, hogy vigyázzon, mert forró, de a barack fontosabb. [Folytatás...]

Ismét rémálmom volt az iskoláról. Azaz, nem is biztos, hogy álom volt ez. Annyira valóságosnak tűnt, hogy meglehet, egy régi emlékképet játszott le újra az agyam. Épp egy csapat nagykamasznak tartottam órát a szó minden negatív értelmében válogatott fajtából (neveket is tudnék mondani, de lehet, hogy valamelyik egyszer a főnököm lesz, vagy felettesem), de rettentő pocsék órát tartottam. Gyakorlatilag nem is hagytak szóhoz jutni. Aztán egyszerre csak elcsendesedett az osztály, ugyanis valaki felvetett egy témát, ami végre mindenkit érdekelt. Történetesen, hogy én mi a csudáért lettem tanár. Aztán kiabálták be az okosnak vélt megjegyzéseiket. A nyikorgó padlózatú katedrán, a tanári asztal fedezék mögé bújva épp azon gondolkoztam, hogyan kezeljem a helyzetet. Sikoltozva elrohanni nem tűnt a legjobb megoldásnak. Ekkor azonban csengettek.
Valójában a telefonom csörgött. Az iskolából hívtak, hogy valami félre-papírozás miatt vissza kell fizetnem a legutolsó fizetésemből némi összeget (nem is túl keveset) és mindenképp menjek be a gazdasági egységhez a jövő héten. Mi az, hogy mindenképp? Nekem ráér. Persze úgyis be fogok menni. Furcsa véletlen, hogy épp a suliról álmodtam? Talán, de az is lehet, hogy minden éjjel arról álmodok, csak máskor elfelejtem reggelre. Nem tudom. [Folytatás...]